2021, január 22.
0
Brüsszeli Magyar Kulturális Intézet – 2020 októbere
Kicsoda László Noémi?
Kisó néni, aki jelenleg bazsarózsát árul a Széchényi téri piacon úgy hallotta, hogy Nonó sanzonénekesnő, egy szál gitárral járja a világot. Most Ausztráliában turnézik, ott kiégett a kovid. Kilián, a hegedűs ember esküszik rá, hogy látta Nonót a televízióban, dzsesszzongorista, bár az szent-igaz, hogy néha dalol is, az valami mennyei, neki igazán elhihetjük, hisz mindene a zene! Egy izmos férfiú, aki szegről-végről szomszédja, habár nem ismerik egymást úgy véli, hogy sportoló, titkos olimpiai bajnok futó, aki emiatt rejtőzködik a világ kíváncsi tekintete elöl a Fellegváron.
Egy másik szomszéd, aki éppen füvet kaszál ezen felnevet, hogy is lehetne itt elrejtőzni, hisz kicsi a város, és kicsi a domb, kivéve ha szaladni kell felfelé. Ám a szóban forgó hölgyet ő többször látta, autóba be, autóból ki, szépséges ruhában, szépségesen, színésznő! – ehhez nem fér semmi kétség. Egy kisfiú, aki almát majszolt a Főtéren, a ló mögött azonnal kijelentette, hogy Nonó a Cimbora, ő biztosan tudja ezt az anyukájától.
Egy másik gyerek, aki ugyancsak almát majszolt beleszólt, hogy nem úgy van az, mert Nonó a Szivárvány, és ő is az anyukájától tudja, szóval biztos. A gyerekek civakodtak, a galambos bácsi hangosan kuncogott. Micsoda kis kópék ezek! Na de Nonó?! Hát ki ne tudná szerte a városban, hogy ő a híres zeneszerzőnő, aki emitt rejtőzik a világ kíváncsi tekintete elől, mert a Szamos szőke hömpölygése megihleti őt.
Különben kardja is van, ő látta tulajdon szemével, ahogy a magosba lendítette azt a nehéz fegyvert! Félelmetes volt, lenyűgöző, örökre szerelmes lett a tüneménybe. A galambokat is neki, érte, na meg persze a művészet kedvéért, hisz érző szívű művész a galambász, senki sem tagadhatja ezt! És még csak annyit tenne hozzá, hogy balga mindenki, aki azt hiszi, Nonó azért szalad, hogy izmait erősítse! Mi az neki. A suhogó levegő alakul zenévé a fejében, mert az egy olyan fej! A könyvtáros úr megütközve nézett rám. Hogy is kérdezhetek ilyent!
Nonó koszorús költő, városunk büszkesége, tucatnyi remekbe szabott kötet szerzője, talán gondolatolvasó, oly sokszor talál a szó, és emellé kiváló műfordító, nyelveknek tudója, avatott ismerője és kutatója, szinkrontolmács, rendezvényszervező, meséket sző, meséket szab, meséket álmodik, néha szívünket fájdítja, máskor gondolatainkat ülteti hintába, és lendíti ki őket más égtájak felé.
De nem téved senki, sem Kisó, sem Kilián, szomszéd vagy galambász, a gyerekek. Igen, ez mind ő, és emellé még szép nő, anya, ki gyermeket ringat, füröszt, házit ír s közben rímeket lát. Leírja, áthúzza, elteszi, és igen, időnként karikákat fest szeme alá ez meg az – bánat, magány, kételkedés – kétely és tévedés, vagy erőtlenség. Könyvek mögött képzelem el őt, arcát olvasólámpa világítja meg. Gondolodik. Megérti.
Úgy dönt, szól nekünk is. Műrepülésről, Földről, feketelevesről az ébredés előterében, Afrikáról és bodzabélről, százegy papírhajóról, melyek végigcsorognak és a messzi Keletre viszik szavainkat, arról, hogy esés után, hogyan, és milyen most a labdarózsa, melyet Kisó néni kínál a Széchényi téri piacon, íme, küldött egy csokorral Kilián úr, a hegedűs ember pedig azt üzeni, hogy: Vivát, Nonó!
A László Noémi és Kürti Andrea alkotta páros újfent bebizonyította, hogy közös alkotói munkájuk nem pusztán eredményes, hanem közben egyedi és értékteremtő is. A Szép Magyar Könyv-díjas Bodzabél (2017) sikerét követően az újabb együttműködés eredményeként jelent meg 2020-ban a Gutenberg gondozásában a Műrepülés. Bár korábban közös munkálkodásuk inkább a gyermekirodalomra és gyermekkönyvekre koncentrálódott, a Műrepülés felnőtt versei s rajzai újszerű gondolatvilágot, mélységet, intenzitást kínálnak az olvasónak.
A kötet egységes arculata a versek és az illusztrációk együttes hangulatát, forma és tartalom szoros kötelékét tükrözi. A felnőtt verseskötetek esetében nem éppen megszokott a rajzok, illusztrációk és színek ilyen mértékű sokasága, ami tulajdonképpen a képiségnek egy erős és komplex összjátékát hozza létre szövegi-tartalmi és vizuális szinten is. A kötet 23 verséhez társított 16 rajz nem pusztán díszíteni és illusztrálni hivatott a műveket. Kép és szöveg között aktív párbeszéd alakul ki, s így a rajzok nem csak támogatói a verseknek, hanem egyenrangú jelentéshordozókká válnak, valamilyen többletet, sőt különböző értelmezési lehetőségeket is magukban hordoznak, kiegészítve a versek befogadását.
László Noémi versei különböző szempontokból vagy inkább mélységekből és magasságokból közelítve ragadják meg az emberi lét bájait és viszontagságait, s közben a létbevetettség kérdéseit, megélhetőségének lehetőségeit feszegetik. Így a kötet egységesen az embert helyezi előtérbe, de közben számos kiemelhető motívummal, képpel és az ezek közötti viszonyokkal tart fent egy állandó, ingázó játékot.
A versek, valamint így az egész kötet arculata az állandó ambivalenciákra épül: fény és árnyék, fent és lent, kint és bent, víz és űr, úszás és repülés, tenger és sivatag, isteni és emberi, emlékezés és felejtés, látható és láthatatlan… A rengeteg termékeny képzettársítás hálójában az ellentétes pólusok alapjaiban hatják át a szövegkorpuszt, s épp a folytonos ütköztetések nyomán rengeteg dinamika, intenzitás és erő sugárzik a versekből.
Az ambivalens képekhez társulnak a sok esetben asszociatív jellegű pörgős felsorolások, még tovább fokozva az értő és beleélő olvasás élményét: „akarat, ábránd, indulat, iszony,/toll és karom és szemfog és agyar” (Dal, elszállt madárra).
Kürti Andrea rajzai a versekhez hasonlóan az ellentétes pólusokra, egyfajta köteten belüli egységességre és az erőteljes hangulatra vannak kiélezve. Erősen dominálnak a sötét színek, az éjszaka, az űr színei, melyet a táj szempontjából csak a sajátos és visszatérő fasziluettek meg égitestek törnek meg. Ezekből emelkednek ki az emberi testek, főleg a visszatérő fehér leples női alak, akit azonban gyakran sötét, árnyszerű, elmosódó és arctalan alakok vesznek körül. Fontos itt a könyv külső megjelenése is: a sötét, szinte teljesen fekete védőborító alatt a könyv keménytáblás fedele egyfajta negatív tükörként harsány türkizzöld színt kapott. Így a kötete kétféle borítója már első kézbevételkor remekül érzékelteti az egész könyvre jellemző hangulati és gondolati világot.
A kötet címadó verse egy különösen szemléletes rajz kíséretében olvasható. A Műrepülés lírai hangja a „Kinek mije, minek kije vagyok” vagy a „Honnan tudom, hogy én csakugyan én” sorokban kérdez rá az én töredezettségét illető esszenciális kérdésekre. A darabosság, a szétszórtság közepette csupán az emlékezés bizonyul köldökzsinórként biztosnak a sors szövevényes rejtekeiben. A könyv egyik belső fülszövege a műrepülés és manővereinek technikai definícióját adja meg, ami remekül reflektál a légben történő mozgás aktív és passzív (lét)formáira, majd a vers tömören kimondja, hogy a „Műrepülés, tökélyre vitt tökély”, mit az olvasó utólagosan akár magára a kötetre is bátran vonatkoztathat.
A nyitó (Kétezer-tizennyolcban), illetve záró (Pont) versek a költő ars poeticájaként és itt-ott metaszövegként is értelmezhetők. Közlést olvashatunk a költőlét milyenségéről és megéléséről, ugyanakkor felmerül a vers megalkotásának folyamata is, s hogy ebben a folyamatban hova, milyen pozícióba helyezi magát a költő. A lírai beszélő a formát nem egy, a tartalom begyömöszölésére alkalmas keretnek tartja, hanem az önkifejezés magától adódó eszközének. Forma és tartalom kettősének ilyenszerű nézete tükröződik a teljes kötetben a versektől egészen a rajzokig és ezek összjátékáig.
A kötet hét verse szonettformában íródott, s ezáltal a szerző mondanivalója köré egy érdekes játékot alakít ki. Néhány vers a petrarcai szonett formáját idézi (pl. Éjféli csend,Test, Járkálj csak), míg a Tenger az angol szonett elrendezését követi. A szonettforma László Noémi verseiben nem annyira a hagyományos versforma megalkotására, hanem inkább forma és tartalom összecsengésének a játékára, a kettő egyfajta egyeztetésének a kísérletére helyezi a hangsúlyt, megmutatva ezek elválaszthatatlanságát.
A kötete lelke, legtudatosabb alkotása véleményem szerint a Tenger című szonettkoszorú, amit az előző, Pordal című vers utolsó sora vezet fel: „Itt az özönvíz, metaforatengerünk.” A teremtéstörténetet felidéző koszorú a tenger-élet metaforán alapszik, s mélységeiben egzisztenciális kérdéseket vet fel. A mesterszonett az alkotás elején kapott helyet, s további csavarként az utolsó, tizennegyedik alapszonett tulajdonképpen a mesterszonett teljes inverzét adja ki. Az uroborosz-szerű szonettkoszorúval való tartalmi és nyelvi játék mögöttes jelentéseket képez, s az értelmezési lehetőségek sokszínűségéről árulkodik.
A tenger és a víz sokszor visszatérő motívuma mellett számos vers alapját képezi az a testpoétika, ami az emberi test anyagiságát helyezi előtérbe. A Test című vers ezt az anyagot nehézkes, szürke vázként, illetve kiszáradt, éji kútként jeleníti meg, ami a víz (mint élet) nélkül csak külső báb, üres forma marad. Egyfajta köztes állapot is megjelenik a versekben, megrekedés a kint és a bent között, egyfajta űrben/vízben lebegés, ingaszerű mozgás a létben: „kilendült inga, földi létem.” (Éjfélicsend).
A Tengert követő versek a kő- és a városmotívumokat emelik ki. A szilárd és megdönthetetlen kőben-lét a biztonság utáni vágyként, víz fölötti hídként, de akár a maradandóság illúziójaként is értelmezhető az örökkön dobogó, szuszogó tenger-lét kiegyensúlyozásában.
A kötetbe kerültek már korábban, önállóan debütált versek (Egyszerű vers, Százszor-tört varázs), melyek hangulatukban és tartalmukban is remekül illeszkednek a kötet szövegkorpuszának egészébe. Továbbá az utolsó versek közt találunk olyanokat, melyek a fő témához, az alapmotívumokhoz illeszkedve, az eddigi kérdések univerzalitását még inkább kiemelve különböző intertextuális kapcsolatokat emelnek be (Kazuo, Götterdämmerung).
A kötet belső és egyben külső elrendezése, szerkezete is egy erős szerkesztői tudatosságra mutat rá. A versek sorrendje, az illusztrációk elrendezése, a borító, a fülszöveg együtt egy precízen összeállított kötetet eredményeztek, melyben talán nem a véletlen műve a hetes szám és többszöröseinek gyakori visszatérése sem (7 szonettcím, 21 szonett, 14. vers a szonettkoszorú, 14 soros szonettek).
14+1. A Műrepülésben valóban különböző tökélyre vitt költői és illusztrátori manővereknek lehetünk szemtanúi és olvasói. A versek és a rajzok, a tartalom és a forma játékos összhangban vannak, s közben az alkotások nem egy végső céllá, hanem inkább az ember lényegiségét megragadó mondanivaló közlésének eszközeivé válnak.
BIRÓ MÓNIKA-ANITA 2021.10.26.
Összeadott bánatok, alacsony rezgésszám, bőkezű adagolás, mimóza-elégiák: László Noémi negyedik kötete nem módosítja, legfeljebb árnyalja azt a rokonszenvet, amely eddigi teljesítményének kijárt. Mit ismertünk fel eddig? Melankolikus, még nem tragikussá érett alkatát, reflexív szemléletének meggyőző erejét, inkább filhallásra, mintsem tudatos formakezelésre alapozott kézművességi erényeit, klasszikus versízlését és nyugodt, nem ég-vívó igyekezetét. (Éppen ez az igyekezet tette őt alkalmassá arra, hogy nagyotmondás helyett jó verset írjon.) Harmadik, karcsú kötete, az Esés után (2000) számos kis remekkel gyarapította verses emlékezetünket.
Új kötete nem karcsú, hanem testes, majdnem sokat markoló. Százegy verset kínál, nyolc ciklusra bontva. Hangja ebben a könyvben is bûvös, egyszerû és egyenletes. Versei többnyire valamely hét-köznapi, eszes megfigyelés köré csoportosítják költõi képzeteiket, s a költemény végén sejtelmes felismerést nyújtanak egy élet-helyzetrõl, hangulatról, féleseményrõl vagy mulasztásról. László Noémi amúgy szenvtelenül, szinte könnyelmûen rakja fel anyagát, nem törekszik elsöprõ erejû hatásra, megrendítésre. Úgy érezzük, mintha kis lelkiismeret-furdalásokat közölne velünk, mûvészi formába öntve. Nem kívánja túl magasra húzni a vers falát, hanem csak éppen annyira, hogy elbújhasson mögé a világ elõl. Szövege észrevétlen lépésekkel halad, nem vált sebességet, oda érkezik meg, ahonnan elindult – de közben mégis, tapasztaljuk, történt valami apróság. A beszédmód olykor a próza elemeit keveri a rímek közé, s a vers egészében olyan benyomást kelt, mintha lazán, félvállról elmondtak volna nekünk valamely megfigyelést, amely véletlenül verssé hurkolódott. Aggálytalanul, csapadékszerû fürgeséggel áramlik ez a költészet, és néha fel-felvillant egy-egy komoly tapasztalatot. A versek egyik csoportját mérlegelõ versnek nevezném: László Noémi azt latolgatja, mi lett volna, ha valami másképp történik (Biztos talaj, Semmi himnusz, Mennyire szép lesz stb.). A személy képzeletben kivonja magát az eseményekbõl, s így rajzolja fel azt a körvonalat, amelyet valódi léte nehezen lát meg. Egy másik verscsoport a tájleírás maszkjában megjelenõ világértelmezés, ezekben László Noémi remekel. Hadd idézzek egyet az összes érdekében, És, és, és a címe. Egy könnyû kis esõ rajza, de lehetne szerelmes vers, rajz egy fáról vagy az égi és földi szerelem akvarellje, akármi-féle intimitás. Milyen könnyed, milyen fényes ez a három sor: „Esõ futott a lég kincseivel / oda, ahol fonák földmélyi koronák / ága-bogával fogóznak a fák”. E három sorban rögtön érzékelhetõ László Noémi költészetének néhány erénye: a bársonyos jambikus lejtés, az esõ futása, a kincs jelenléte a leírásban, az esõ csodálata, a fonák földmélyi koronák bámulatos metaforája (mintha a fa a földbe rejtené a lombját), az ég, a lég és a föld összekapaszkodása a folyamatban, az ága-bogával ikerszó rokokó bája, a fák ragaszkodása a földhöz és a levegõhöz – és akkor a három sor, a vers zenéjérõl, alliterációiról, kisasszonyos lebbenéseirõl még nem is ejtettünk szót.
Van a verseknek egy harmadik csoportja, ott fontos belsõ eseményekrõl, adottságokról, állapotokról esne szó. Az egyik ilyen vers (Utca, ház) így kezdõdik: „Nem alhatok: megöl a félelem.” Ez sokat ígér, nagy lélegzettel lendül – és aztán csalódást kelt. A nagy témák kibontása, a létkérdések nagy versekké formálása még nem alap-vetõ gesztusa ennek a költészet-nek. Több versben, lépten-nyomon érezzük: itt, igen, itt a költõ megragadta a mondandó elsõ öt betûjét, rápillantott a lényegre, és aztán elernyedt, hátat fordított, elveszítette türelmét, mondhatni: kiengesztelte önmagát a vers írása közben. A kötet szép részeredményei ellenére, úgy tûnik, több ponton hagy magunkra bennünket az ihlet, mohón tovább lapozunk, keresgélünk, mert lényegében élvezzük a hangot. De aztán lágyabb dolgok jönnek, mint várnánk, be-fejezetlen darabok, ruganyos, de torzóban maradt kis figurák. Az Esés után címû kötetben csupa egyéniség köszönt ránk, csupa ki-dolgozott, emlékezetesen egyedi alakzat. Itt viszont, ebben a túltelt kötetben a remekléseket (Lépés, Árnyékgondozás, Özönlés, Semmi himnusz stb.) beárnyékolja számtalan olyan gyámoltalan darab, amely a küszöbön kívül marad-hatott volna. Említettem, László Noémi – mint számtalan kortársa – könnyed kézzel ír. Lehet, nem is törekszik arra, hogy költészetét valaha is a nagyság jegyében képzeljük el. (Nagy költészet ma, úgy rémlik, nem születhet a mennyiségszaporítás mámorában.) Derûsen, dunyha-puhán, pici verspihékkel szállongó írásmód ez, amely nem nélkülözi a remeket, és óvatlanul anyagai közé elegyíti a futó ihlet mulandó emlékeit is.
László Noémi egyébként az újklasszikus iskolák legjobb hagyományaihoz kapcsolódik: irodalma míves, fegyelmezett, gyakori prózai betétjei ellenére költõi költészet. Formavilágának alaprétege a szelíd, minden tartalmat tükrözni képes („mindenevõ”) jambus. Itt azonban ez az általános forma hellyel-közzel elfedi a szigorúbb mintakészítés hiányát, s minthogy minden fordulatban kényelmesen a költõ kezére áll, hovatovább alig-alig közvetíti az anyaggal való vetekedésnek azokat a nyomait, amelyek a kötött forma hívévé teszik az embert. A versszakolás rendszertelen, néhol önkényesnek látszó szaggatottsága némileg gyanút kelt, s a vers vége táján sokszor leszûkülõ zárlat a tartalom hígulására vall. Az esetlegesség látszatát erõsíti az a tény, hogy László Noémi költészete amúgy is halk, sõt olyan diszkrét, mint egy súgólyuk. Nem a vers végén helyezkedik el a legsúlyosabb állítás, az üzenet, mondhatni, nem ül ki a költemény homlokára. Az az érzésünk: összekuporgatott, féltve megtakarított szövegeket olvasunk, dióhéjszerûen bicegõ porcelándarabkákat. Akad a kötetben néhány mûvészi jótett, s maradt még nyilván raktáron is. Reméljük, László Noémi esés után újra talpra áll. Úgy zárjuk, zárjuk úgy: most szívesen hallgattunk egy szerényen csobogó fátyolvízesést.
Báthori Csaba 2005. FEBRUÁR 10.
„A jó vers legyen kissé megfoghatatlan, kissé érthetetlen, kissé tökéletlen, és fülbemászó. De legfőképpen igaz” – mondja László Noémi, a nemzedéke egyik legtehetségesebb költőjének tekintett, Kolozsváron élő, József Attila-díjas költő, műfordító. Interjúnk.
„A költészet harmónia és logika és érzelem együttese, amely felfoghatóvá teszi a felfoghatatlant”– mondtad idén februárban, a Balassi Bálint-emlékkard átvételekor. Mindig jellemzett valamilyen költői eszmény? Változott-e a pályakezdő korszakhoz képest, módosult-e a költészet mibenlétéről való felfogásod az évek alatt?
Emlékszem, amikor a harmadik kötetem, az Esés után megjelent, az volt a reakció, hogy „megváltozott a költészetem”. Én ezt egyáltalán nem gondoltam így. Az történt, hogy első két kötetem inkább idealista, elvont, rajongó típusú verseket hozott, a harmadikban pedig sok volt a por, a troli, az albérlet. Számomra a verssel kapcsolatban mindig az volt a lényeges, hogy az adott pillanatban és körülmények között igaz legyen. Az ember változik, a tényezők változnak, de az, hogy a pillanatról legjobb tudásunk szerint és a lehető legőszintébben mondjunk valami maradandót, az mindig aktuális elvárás egy költővel szemben. Ezt régen is így gondoltam, most is így gondolom.
Általában nagy formai szigor jellemzi a verseid, precizitás, hagyománytisztelet. Nálad a vers alapja a forma? Hol kezdődik a jó vers, a te felfogásodban létezik-e lehetséges kritérium?
Szerintem van olyan, hogy jó vers, és mindenki nagyon pontosan tudhatja azt, hogy ő legalábbis mit tart jó versnek. Bár ehhez szükséges talán némi tájékozottság, olvasottság, elmeél, zenei fül – itt lehet, ugye, válogatni. Valamiféle hagyományban való gyökerezés kell. És aztán nagy probléma, hogy a sok jóvers-ideált kell-e vagy sem ütköztetni. Általában ütköztetik őket… Nincs nálam épp olyan nagy formaszigor, ha Babits-versekhez merészeljük pászítani a verseim, ez azonnal kitűnik. De úgy gondolom, hogy a vers fontos tartozéka a zeneiség, akár a dalszerűség, egyfajta könnyed mélység, amire jobbára csak a zene képes. Hogy a vers eredeténél közrejátszik a varázslat, ezért is a jó vers szerintem némiképp ráolvasásszerű. Ez a felfogás mostanában nem népszerű, mostanság talán azt tartják jó versnek, ami elgondolkodtat, meghökkent, vagy kiáll valami ügy mellett, azt hiszem. A jó vers legyen kissé megfoghatatlan, kissé érthetetlen, kissé tökéletlen, és fülbemászó. De legfőképpen igaz.
A forma határozza meg a témát vagy fordítva?
Mindkettő és egyik sem. Nem tetszik nekem ez a kifejezés, hogy „meghatározza”. Ez olyan nemköltői. Inkább kölcsönhatásról beszélnék. Forma és tartalom kölcsönösen elbűvöli egymást, és ott születik a vers. Valami ilyesmi. Szerencsés esetben.
Tudtommal tolmácsként dolgozol. Könnyű összeegyeztetni a hivatalos munkád az irodalmi életben betöltött szerepeddel? Kilépni az egyikből és átlépni a másikba? Nincsenek súrlódások?
Az élet a súrlódásról szól. Tele van a padlás surlódással, hogy így mondjam. Nem könnyű, de nem is kell egyeztetni, az a két kör, ami a tolmácsmesterség és az irodalmi élet, csak nagyon ritkán találkozik, például könyvfesztiválon, de ott én sosem tolmácsoltam. Kábeltévés konferencián, cementgyártók seregszemléjén, üzletember-találkozón, embercsempészettel kapcsolatos belügyi fejtágítón, ilyen helyeken tolmácsoltam például. Ott senkit sem érdekelt, hogy miféle párhuzamos énje van a tolmácsoknak… És az utóbbi időben egyre kevesebbet dolgozom tolmácsként, kikoptam ebből a mesterségből. Volt egyszer egy JAK-tábor, ahol román költők kerekasztalát tolmácsoltam, és Szegő János feltett nekem egy kérdést, direkt azért, hogy hallja, ahogyan válaszolok, és utána fordítom saját magam… Muris volt.
Kolozsvár pezsgő, izgalmas kulturális élettel rendelkezik. Mi adja a város egyediségét, mit jelent neked, hogy ott élsz, hogy ott élhetsz?
Ez valahol máshol dől el. Egyrészt azt hiszem, olyan fajta vagyok, aki nem tud a gyökereitől elszakadni, többek között ezért is élek Kolozsváron, ahol születtem, iskolába és egyetemre jártam, most pedig így vagy úgy a kenyerem keresem. De éltem három évig Budapesten, három évig Bukarestben, egyszer két hónapig Oxfordban. És el tudom képzelni, hogy időnként máshol éljek – bár ez most teljesen lehetetlen – azzal a feltétellel, hogy aztán majd visszajövök, haza, Kolozsvárra. Ebben a városban talán az a legjobb, hogy kisvárosnak nagy, nagyvárosnak kicsi, és emiatt időnként majdnem olyan, mint a tao, az éltető közép. Megtartja az embert, ha az hinni és kapaszkodni mer benne. Ha járni tudja ezt az utat, ami Kolozsvár. A se nem kicsi, se nem nagy várost.
Gyakran közölsz írásokat a Helikonban, a versrovatot is szerkesztetted. Hogy látod, milyen szerepet kíván betölteni a lap a helyi kulturális életben, milyen szerepet tölt be?
Erdélyben nincs irodalmi hetilap, és ehhez a fogalomhoz talán a Helikon áll legközelebb, a maga évi 24 lapszámával. Igyekszik valamiféle hidat képezni a magasirodalmi eszmék és az irodalmi-művészeti kaleidoszkóp közt. Számomra a Helikonban mindig a műhely-jelleg volt a legértékesebb, ahogyan ez a szerkesztőség képes volt a vonzáskörébe tartozókat közösséggé kovácsolni és összetartani. A mai időkben ez felbecsülhetetlen érték, és ha ennek az elvárásnak a lap továbbra is megfelel, az mindenképp roppant teljesítmény.
Az írás mellett műfordítással is foglalkozol. Hat a kortárs román költészet rád, a nemzedéked költőire, bír-e inspirációs erővel?
Tagadhatatlanul van hatás, de ami inkább befolyásolja azokat, akik románul is olvasunk kortárs irodalmat, az valószínűleg a mai román irodalom sarkalatosan más eszmei és földrajzi irányultsága. Azt hiszem, egészen másra és máshogyan figyelnek, mint ahogyan azt mi a birodalmi kultúrkörben megszoktuk. Mindig az volt az érzésem, hogy a román irodalom sokkal nyitottabb, sokkal világirodalmibb, mint a mienk. Mintha többen olvasnának több mindent és több nyelven, hozzánk képest. Mintha ők a mindenséget csodálnák, miközben mi a köldökünket bámuljuk. Bár ne lenne igazam!
„Az elmúlt rendszerben gyerekként megtanultam, de sok korban sok helyen sok gyerek jóval keserűbben is megtanulta már, hogy bizonyos tekintetekben az ember maga is jószerével csak lom, könnyedén felcserélhető, behelyettesíthető, továbbadható, elveszíthető, felszámolható dolog, csak mennyiségként, minőségként cseppet sem számon tartott adat” – írtad. A járvány kialakította krízishelyzetben felértékelődik-e az ember, akár úgy, hogy a minőség felé fordulással, kapcsolatai elmélyült tisztázásával vészeli át a következő heteket, vagy ellenkezőleg, pusztán a fogyasztás megtorpanása, az adattá, termékké csökkent élet tehetetlensége történik meg velünk?
A bezártság jó alkalom a dolgok értékelésére, átértékelésére, bár kérdés, hogy kinek van ilyenkor ereje gondolkodni. Egy kedves ismerősöm évődött, hogy vajon a járvány eredménye látványos népszaporulat vagy a válások számának látványos ugrása lesz-e. Mondtam neki, hogy valószínűleg mindkettő. A fogyasztás, azt hiszem, nem csökken, csak más frontokra vonul, de erről nem tudnék itt érdemben értekezni. Aki tehetetlen, az most is tehetetlen, aki feltalálja magát, azt a karantén nem töri le. Hiszek az emberi lélekerőben, találékonyságban, derűben. De azért, valljuk be, nehéz ilyen körülmények között mindent jól, tapintatosan, hatékonyan és humánusan csinálni…
Hozott nálad valamilyen gondolkodásbeli változást az Európát is sújtó koronavírus?
Kicsit szégyellem, hogy mi jár a fejemben, de azért elmondom. Az a véleményem, hogy túlságosan félünk a haláltól. Nem csupán a magunkétól, hanem elsősorban a másokétól, a szeretteink elveszítésétől félünk. Ragaszkodunk, de csak akkor, amikor kiderül, hogy valamit elveszíthetünk. Amíg az orrunk előtt van, addig föl sem tűnik. Akinek az a sorsa, hogy elmenjen közülünk, az elmegy. És ha a mi sorsunk, hogy elmenjünk, elmegyünk, és kész. Hatalmas hírverést csapnak most a vírushelyzet körül, miközben senki sem szellőztet folyton statisztikákat arról, hogy egy-egy országban bizonyos időszakokban naponta hányan halnak meg influenzában, autóbalesetben, rákbetegségben, szívinfarktusban, agyérgörcs miatt, ételmérgezésben, orvosi műhiba következtében, a szülészeten, és így tovább. És Szíria, és a tsunami-sújtotta területek, a szenvedélybetegek, a kurdok… folytassam? Ez most egy kivételes helyzet, mert állandóan mindenki mindent tud vagy tudni akar róla. Ha mindenről mindig ennyit „tudnánk”, mint most a koronavírusról, megbolondulnánk. Az emberek egyrészt nem veszik komolyan, felelőtlenül viszonyulnak a helyzethez, másrészt pedig túl komolyan veszik. Az élet veszélyes és bizonytalan dolog, és már nagyon elfelejtettük ezt.
Ha ismét nyugodt időszak következik, milyen tervek, kötetek foglalkoztatnak?
Nemsokára megjelenik egy verseskötetem, Műrepülés címmel, Kürti Andrea illusztrációival a csíkszeredai Gutenberg kiadónál. Van egy meséskönyv-tervem, egy verseskötet-tervem, és van még egy korábbról felgyűlt versanyag, amit kötetbe kellene szervezni, csak nem merek vele szembenézni. Tervem mindig több van, a megvalósítással szoktak nálam bajok lenni.
László Noémi fél éve vette át a Kolozsváron megjelenő Napsugár és Szivárvány című gyermekirodalmi lapok főszerkesztését. A József Attila-díjas költőt eddigi tapasztalatairól, terveiről kérdeztük.
A Napsugár gyermekirodalmi folyóirat 64 évvel ezelőtt született meg. 1956 őszén a politikai hatalom mindent megtett, hogy kifogja a szelet a Romániára is ható magyarországi forradalom vitorláiból, és a kedélyek csillapítása érdekében engedélyezte az erdélyi magyar ifjúsági sajtó működését. A lap alapítói között szerepelt Bajor Andor és Fodor Sándor, szerkesztője volt Kányádi Sándor és Bálint Tibor. Mások mellett ők határozták meg a gyermeklap értékrendjét, nevükkel pedig irodalmi rangot adtak a kiadványnak.
Olyan rangos, színvonalas lap irányítását vetted át tavaly novemberben, amelyben közölni szerzőnek, grafikusnak egyaránt ma is elismerést jelent. Mekkora felelősséggel jár ez a munka, mit várnak el tőled a gyermekek, az alkotók?
Mivel kisebbségben élő magyar közösségek gyermekeinek szól a két lap, a szerkesztésükkel járó felelősség pont akkora, amekkorát elképzelni nem szégyell az ember – nagyjából ez derült ki az elmúlt fél év során. Minden hozzánk kötődő réteg vagy csoport más-más dolgot vár el a laptól, és ezeknek az elvárásoknak lehetetlen egyszerre megfelelni. Persze azért próbálkozik az ember.
A Napsugár a kisiskolásoknak, a Szivárvány az óvodás és iskolakezdő gyermekeknek szól. Az olvasói igény kielégítése a fontos, vagy ennél többről van szó?
A lapok gyerekirodalmi jellegükön túl, mint azt a Napsugár és a Szivárvány szerkesztői mindig hangsúlyozták, nevelő célzatúak. Kevésbé az olvasói igény kielégítéséről, mint inkább annak kialakításáról beszélhetünk, különösen a mai, 21. századi digitalizációs viharban. A Napsugárról Kányádi Sándor büszkén azt mondta, hogy nálunk ez az egyedüli lap, amit órára bevihet a gyermek, és valóban, sok helyen a pedagógusok ma is kiegészítő anyagként használják. A gyerekek kedvencei leginkább a viccek, a rejtvények, a találós kérdések, de sokan közülük szívesen olvasnak verset, mesét is. Olyan gyerek is van, aki otthoni könyvtár hiányában csak a Napsugár lapjain találkozik a klasszikus magyar irodalom alkotásaival.
Úgy vélem, a gyermek azt fogyasztja, azt nézi, azt olvassa, amit elé tesznek, és nem válogat. Vagy mégis? Különbséget tesz jó és rossz vers között?
Az a tapasztalatom, hogy ha első hallásra el is fogadnak a gyerekek egy-egy szöveget, több alkalommal vagy elejétől a végéig csakis azt olvassák vagy olvastatják fel maguknak, ami megragadja a fantáziájukat. Különösen óvodás és iskolakezdő gyerekek esetében igaz, hogy szeretnek egy-egy szöveget belakni, sokszor meghallgatni, elolvasni. És nagyon megválogatják, hogy mi legyen az. Szeretném hinni, hogy a gyerek könnyedén megkülönbözteti a jó verset a rossztól, de ez nem feltétlenül igaz. Eleve kérdéses, hogy mit tartunk jó vagy rossz versnek, mert az emberek irodalmi ízlése, hallása, kifinomultsága más és más. A gyermek ismerkedése a verssel kezdetben nagyon függ attól, hogy a környezetében élő felnőttek mit juttatnak el hozzá. Később viszont mindenkinek kialakulhat a saját versízlése, és ez azért biztató.
Befutott szerzőknek, grafikusoknak adtok inkább lehetőséget a publikálásra, vagy új tehetségek felfedezésére törekedtek?
Egy jóravaló irodalmi lapban mindkét elv érvényesül, és ez a Napsugár és a Szivárvány esetében sincs másként. Zsigmond Emese, aki a két lapot közel harminc éven át vezette, több, mára befutott, gyerekeknek (is) alkotó írót, költőt és grafikust segített hozzá ehhez a státushoz azzal, hogy kezdő korukban elfogadta, bátorította, buzdította őket. Mások mellett én is neki köszönhetem a megjelent gyerekversköteteim anyagát. A Napsugár szerkesztősége valódi műhely és hálózati központ, ez Zsigmond Emese érdeme. Ezt a jelleget kell továbbra is fönntartani, ez az egyik, a lappároshoz kötődő fontos feladat és felelősség.
Azt már a főszerkesztői munkád kezdetén megfogalmaztad, hogy meg kívánod őrizni az alapítók értékrendjét, a gyökereket, de nyitni is szeretnél a jövő felé. Mit hiányolsz, miben látod a jövőre nyitás lehetőségét?
Úgy érzem, formatervezés szempontjából egyszerűsíteni kell a lapokat. Ez talán az idők szele, hogy így fogalmazzak. Ha körülnézünk, nem kerülheti el figyelmünket a minimalizmus térhódítása, bár már maga a modernitás is egyfajta minimalista látásmód megnyilvánulása volt a megelőző korok stílusaihoz képest. A gyorsuló és információval telezsúfolt környezetben a gyerekeknek, úgy érzem, letisztult, szellős, kiforrott képi megjelenítésre van szükségük a befogadáshoz. Sajnos rövidíteni is kell, és ennek nem mindenki örül. Az egyre több képpel körített, egyre rövidülő tartalmakhoz szokott generációk már nem olvasnak végig két-három oldalnyi tömény szöveget, ezzel számolnunk kell. És azzal is, hogy az irodalmi szál mellé a tágabb értelemben vett ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő szálat is be kell fonnunk.
Egyszerűbben, hangsúlyosabb képi világgal, szélesebb horizonttal képzelem el a jövő lapszámait.
Több mint huszonötezer állandó olvasója van a két lapnak. Hogyan lehet megtartani az olvasóközönséget egy olyan korban, amikor a legtöbb kisgyermek vágyálma egy táblagép?
Nehezen. Ez eddig is csak nagy erőfeszítés árán sikerült, és ezután sem lesz könnyű. Egyrészt folyamatosan csökken az erdélyi magyar közösség lélekszáma, másrészt csökken a nyomtatott sajtótermék iránti fogékonyság. Ezt a gordiuszi csomót eddig is közönségtalálkozókkal, Napsugár-táborokkal, a tanítók munkájában való aktív részvétellel próbálta átvágni a szerkesztőség, és a járványhelyzet ellenére azt remélem, hogy ez a jövőben sem változik. Mindenesetre nem volt könnyű átvészelnünk az iskolák és az óvodák bezárását. A pedagógusok nagyon sokat segítettek; jóindulatuk, segítőkészségük, lelkesedésük felbecsülhetetlen! A velük kialakított kapcsolat Zsigmond Emese kitartó munkáját dicséri, a vírusidőkben ennek a kapcsolati hálónak köszönhető a Napsugár és a Szivárvány fennmaradása.
A lapok tartalmának egy része a tanítók és az óvónők beszámolóiból jön létre. Ezek postán, elektronikusan vagy a terjesztőink révén jutnak el a szerkesztőségbe. A gyerekek rajzait, írásait, kézimunkáit is mindkét lap rovataiban közöljük. Ez a szokás javarészt a rendszerváltás után alakult ki, de levelezőrovat azelőtt is létezett a Napsugárban. Az sem elhanyagolható tényező, hogy a Napsugár munkaközössége az elmúlt évtizedekben több országos verseny, vetélkedő szervezésében, lebonyolításában vagy zsűrizésében vett részt.
Évtizedeken át rendszeresen járták a szerkesztőség munkatársai az iskolákat, az óvodákat,találkoztatok a gyerekekkel, míg erre most hosszú időn át nem volt lehetőség…
Éppen az említett, pedagógusokkal közösen létrehozott rovatok tartalma csappant meg ebben az időszakban, mert nemcsak mi nem jutottunk el az iskolákba, hanem az online munkamód miatt hosszú ideig a tanítók, az óvónők sem találkoztak a gyerekekkel, így az együtt végzett munka jellege és minősége is jelentősen változott. Ez a fajta virtuális létmód gyökeresen ellentétben áll a mi életünkkel, és nem tesz jót nekünk, ha sokáig kitart; meggyőződésem, hogy a gyerekeknek sem. A Napsugárnak és a Szivárványnak jellegükből kifolyólag élő kapcsolatra és képernyőmentes időre van szükségük a fennmaradáshoz. Virtuálisan nem látom értelmét a két lapnak.
Megjelenik-e témaként vagy akár csak érintőlegesen a járvány a lapban, egyáltalán van-e helyük a világban zajló, a gyermektársadalmat közvetlenül is érintő negatív folyamatoknak a derűs, „napsugaras” hasábokon?
Úgy gondolom, ezeken a lapokon mindennek helyet kell kapnia, ami az életünkhöz tartozik. A gyerekek elől nem kell a világ kevésbé tetszetős vetületeit elrejteni; eléggé fogékonyak ezekre a jelenségekre, még ha csak tudat alatt is. Úgyhogy beszélünk a körülöttünk zajló járványról, ha nem is központi helyen. A gyerekek írásaiban hamar feltűnt a maszk, a járvány, a betegség, és mi befogadtuk ezeket az elemeket. Ha elhallgatjuk a nyilvánvalót, az nagyon hamar tudathasadásos állapothoz vezet.
Két gyereked van, még kisiskolások. Teszteled rajtuk a Napsugár és a Szivárvány tartalmát?
Nem, pedig többen is mondták, milyen szerencsés, hogy ilyen korú gyermek van a háznál. De azt hiszem, egy vagy két gyermeken amúgy sem volna irányadó a tesztelés. Ezek is olyan folyamatok, amelyekről az embernek tudása és elképzelése kell, hogy legyen, amit idővel a tapasztalatok fényében alakít.
Az anyai, főszerkesztői teendők mellett belefér-e az életedbe egy új verseskötet?
2020 tavaszán Műrepülés címmel jelent meg verseskötetem a csíkszeredai Gutenberg kiadónál. A könyvet illusztráló Kürti Andreával ezt követően még tavaly, a karantén idején belefogtunk egy izgalmasnak ígérkező kettős vállalkozásba Darázsolás címmel. Rajzra verssel, versre rajzzal válaszoltunk egymásnak felváltva, párbeszédszerűen. Ezt a folyamot szeretnénk kötetté duzzasztani idén.
Ösztönzöl-e alkotókat, hogy megadott témára írjanak verset? Ezt azért is kérdezem, mert a Bodzabél című gyermekversköteted jelentős részét a Napsugárnak, Zsigmond Emese felkérésére, javasolt témákra írtad. Megkötés volt ez, vagy inkább motiváció?
Talán mindkettő. Van, akinél működik, másnál nem. Idővel ez kialakul, és az ember tudja, ki örül annak, ha témát kap megírandó anyaghoz, és kinél kell raktáron gyűjteni az önállóan küldött anyagot, aztán abból választani adott témához.
Bíznunk kell abban, hogy mindig tudunk valami mágikusat, egyszerűt, dalszerűt, ihletettet kicsiholni a szerzőinkből, vagy beválogatni a mértéktelenül gazdag és értékes klasszikus magyar vers- és fordításirodalomból.
Száva Enikő, 2021.05.19.