„A jó vers legyen kissé megfoghatatlan, kissé érthetetlen, kissé tökéletlen, és fülbemászó. De legfőképpen igaz” – mondja László Noémi, a nemzedéke egyik legtehetségesebb költőjének tekintett, Kolozsváron élő, József Attila-díjas költő, műfordító. Interjúnk.

„A költészet harmónia és logika és érzelem együttese, amely felfoghatóvá teszi a felfoghatatlant”– mondtad idén februárban, a Balassi Bálint-emlékkard átvételekor. Mindig jellemzett valamilyen költői eszmény? Változott-e a pályakezdő korszakhoz képest, módosult-e a költészet mibenlétéről való felfogásod az évek alatt?

Emlékszem, amikor a harmadik kötetem, az Esés után megjelent, az volt a reakció, hogy „megváltozott a költészetem”. Én ezt egyáltalán nem gondoltam így. Az történt, hogy első két kötetem inkább idealista, elvont, rajongó típusú verseket hozott, a harmadikban pedig sok volt a por, a troli, az albérlet. Számomra a verssel kapcsolatban mindig az volt a lényeges, hogy az adott pillanatban és körülmények között igaz legyen. Az ember változik, a tényezők változnak, de az, hogy a pillanatról legjobb tudásunk szerint és a lehető legőszintébben mondjunk valami maradandót, az mindig aktuális elvárás egy költővel szemben. Ezt régen is így gondoltam, most is így gondolom.

Általában nagy formai szigor jellemzi a verseid, precizitás, hagyománytisztelet. Nálad a vers alapja a forma? Hol kezdődik a jó vers, a te felfogásodban létezik-e lehetséges kritérium?

Szerintem van olyan, hogy jó vers, és mindenki nagyon pontosan tudhatja azt, hogy ő legalábbis mit tart jó versnek. Bár ehhez szükséges talán némi tájékozottság, olvasottság, elmeél, zenei fül – itt lehet, ugye, válogatni. Valamiféle hagyományban való gyökerezés kell. És aztán nagy probléma, hogy a sok jóvers-ideált kell-e vagy sem ütköztetni. Általában ütköztetik őket… Nincs nálam épp olyan nagy formaszigor, ha Babits-versekhez merészeljük pászítani a verseim, ez azonnal kitűnik. De úgy gondolom, hogy a vers fontos tartozéka a zeneiség, akár a dalszerűség, egyfajta könnyed mélység, amire jobbára csak a zene képes. Hogy a vers eredeténél közrejátszik a varázslat, ezért is a jó vers szerintem némiképp ráolvasásszerű. Ez a felfogás mostanában nem népszerű, mostanság talán azt tartják jó versnek, ami elgondolkodtat, meghökkent, vagy kiáll valami ügy mellett, azt hiszem. A jó vers legyen kissé megfoghatatlan, kissé érthetetlen, kissé tökéletlen, és fülbemászó. De legfőképpen igaz.

A forma határozza meg a témát vagy fordítva?

Mindkettő és egyik sem. Nem tetszik nekem ez a kifejezés, hogy „meghatározza”. Ez olyan nemköltői. Inkább kölcsönhatásról beszélnék. Forma és tartalom kölcsönösen elbűvöli egymást, és ott születik a vers. Valami ilyesmi. Szerencsés esetben.

Tudtommal tolmácsként dolgozol. Könnyű összeegyeztetni a hivatalos munkád az irodalmi életben betöltött szerepeddel? Kilépni az egyikből és átlépni a másikba? Nincsenek súrlódások?

Az élet a súrlódásról szól. Tele van a padlás surlódással, hogy így mondjam. Nem könnyű, de nem is kell egyeztetni, az a két kör, ami a tolmácsmesterség és az irodalmi élet, csak nagyon ritkán találkozik, például könyvfesztiválon, de ott én sosem tolmácsoltam. Kábeltévés konferencián, cementgyártók seregszemléjén, üzletember-találkozón, embercsempészettel kapcsolatos belügyi fejtágítón, ilyen helyeken tolmácsoltam például. Ott senkit sem érdekelt, hogy miféle párhuzamos énje van a tolmácsoknak… És az utóbbi időben egyre kevesebbet dolgozom tolmácsként, kikoptam ebből a mesterségből. Volt egyszer egy JAK-tábor, ahol román költők kerekasztalát tolmácsoltam, és Szegő János feltett nekem egy kérdést, direkt azért, hogy hallja, ahogyan válaszolok, és utána fordítom saját magam… Muris volt.

Kolozsvár pezsgő, izgalmas kulturális élettel rendelkezik. Mi adja a város egyediségét, mit jelent neked, hogy ott élsz, hogy ott élhetsz?

Ez valahol máshol dől el. Egyrészt azt hiszem, olyan fajta vagyok, aki nem tud a gyökereitől elszakadni, többek között ezért is élek Kolozsváron, ahol születtem, iskolába és egyetemre jártam, most pedig így vagy úgy a kenyerem keresem. De éltem három évig Budapesten, három évig Bukarestben, egyszer két hónapig Oxfordban. És el tudom képzelni, hogy időnként máshol éljek – bár ez most teljesen lehetetlen – azzal a feltétellel, hogy aztán majd visszajövök, haza, Kolozsvárra. Ebben a városban talán az a legjobb, hogy kisvárosnak nagy, nagyvárosnak kicsi, és emiatt időnként majdnem olyan, mint a tao, az éltető közép. Megtartja az embert, ha az hinni és kapaszkodni mer benne. Ha járni tudja ezt az utat, ami Kolozsvár. A se nem kicsi, se nem nagy várost.

Gyakran közölsz írásokat a Helikonban, a versrovatot is szerkesztetted. Hogy látod, milyen szerepet kíván betölteni a lap a helyi kulturális életben, milyen szerepet tölt be?

Erdélyben nincs irodalmi hetilap, és ehhez a fogalomhoz talán a Helikon áll legközelebb, a maga évi 24 lapszámával. Igyekszik valamiféle hidat képezni a magasirodalmi eszmék és az irodalmi-művészeti kaleidoszkóp közt. Számomra a Helikonban mindig a műhely-jelleg volt a legértékesebb, ahogyan ez a szerkesztőség képes volt a vonzáskörébe tartozókat közösséggé kovácsolni és összetartani. A mai időkben ez felbecsülhetetlen érték, és ha ennek az elvárásnak a lap továbbra is megfelel, az mindenképp roppant teljesítmény.

Az írás mellett műfordítással is foglalkozol. Hat a kortárs román költészet rád, a nemzedéked költőire, bír-e inspirációs erővel?

Tagadhatatlanul van hatás, de ami inkább befolyásolja azokat, akik románul is olvasunk kortárs irodalmat, az valószínűleg a mai román irodalom sarkalatosan más eszmei és földrajzi irányultsága. Azt hiszem, egészen másra és máshogyan figyelnek, mint ahogyan azt mi a birodalmi kultúrkörben megszoktuk. Mindig az volt az érzésem, hogy a román irodalom sokkal nyitottabb, sokkal világirodalmibb, mint a mienk. Mintha többen olvasnának több mindent és több nyelven, hozzánk képest. Mintha ők a mindenséget csodálnák, miközben mi a köldökünket bámuljuk. Bár ne lenne igazam!

„Az elmúlt rendszerben gyerekként megtanultam, de sok korban sok helyen sok gyerek jóval keserűbben is megtanulta már, hogy bizonyos tekintetekben az ember maga is jószerével csak lom, könnyedén felcserélhető, behelyettesíthető, továbbadható, elveszíthető, felszámolható dolog, csak mennyiségként, minőségként cseppet sem számon tartott adat” – írtad. A járvány kialakította krízishelyzetben felértékelődik-e az ember, akár úgy, hogy a minőség felé fordulással, kapcsolatai elmélyült tisztázásával vészeli át a következő heteket, vagy ellenkezőleg, pusztán a fogyasztás megtorpanása, az adattá, termékké csökkent élet tehetetlensége történik meg velünk?

A bezártság jó alkalom a dolgok értékelésére, átértékelésére, bár kérdés, hogy kinek van ilyenkor ereje gondolkodni. Egy kedves ismerősöm évődött, hogy vajon a járvány eredménye látványos népszaporulat vagy a válások számának látványos ugrása lesz-e. Mondtam neki, hogy valószínűleg mindkettő. A fogyasztás, azt hiszem, nem csökken, csak más frontokra vonul, de erről nem tudnék itt érdemben értekezni. Aki tehetetlen, az most is tehetetlen, aki feltalálja magát, azt a karantén nem töri le. Hiszek az emberi lélekerőben, találékonyságban, derűben. De azért, valljuk be, nehéz ilyen körülmények között mindent jól, tapintatosan, hatékonyan és humánusan csinálni…

Hozott nálad valamilyen gondolkodásbeli változást az Európát is sújtó koronavírus?

Kicsit szégyellem, hogy mi jár a fejemben, de azért elmondom. Az a véleményem, hogy túlságosan félünk a haláltól. Nem csupán a magunkétól, hanem elsősorban a másokétól, a szeretteink elveszítésétől félünk. Ragaszkodunk, de csak akkor, amikor kiderül, hogy valamit elveszíthetünk. Amíg az orrunk előtt van, addig föl sem tűnik. Akinek az a sorsa, hogy elmenjen közülünk, az elmegy. És ha a mi sorsunk, hogy elmenjünk, elmegyünk, és kész. Hatalmas hírverést csapnak most a vírushelyzet körül, miközben senki sem szellőztet folyton statisztikákat arról, hogy egy-egy országban bizonyos időszakokban naponta hányan halnak meg influenzában, autóbalesetben, rákbetegségben, szívinfarktusban, agyérgörcs miatt, ételmérgezésben, orvosi műhiba következtében, a szülészeten, és így tovább. És Szíria, és a tsunami-sújtotta területek, a szenvedélybetegek, a kurdok… folytassam? Ez most egy kivételes helyzet, mert állandóan mindenki mindent tud vagy tudni akar róla. Ha mindenről mindig ennyit „tudnánk”, mint most a koronavírusról, megbolondulnánk. Az emberek egyrészt nem veszik komolyan, felelőtlenül viszonyulnak a helyzethez, másrészt pedig túl komolyan veszik. Az élet veszélyes és bizonytalan dolog, és már nagyon elfelejtettük ezt.

Ha ismét nyugodt időszak következik, milyen tervek, kötetek foglalkoztatnak?

Nemsokára megjelenik egy verseskötetem, Műrepülés címmel, Kürti Andrea illusztrációival a csíkszeredai Gutenberg kiadónál. Van egy meséskönyv-tervem, egy verseskötet-tervem, és van még egy korábbról felgyűlt versanyag, amit kötetbe kellene szervezni, csak nem merek vele szembenézni. Tervem mindig több van, a megvalósítással szoktak nálam bajok lenni.

László Noémi fél éve vette át a Kolozsváron megjelenő Napsugár és Szivárvány című gyermekirodalmi lapok főszerkesztését. A József Attila-díjas költőt eddigi tapasztalatairól, terveiről kérdeztük.

A Napsugár gyermekirodalmi folyóirat 64 évvel ezelőtt született meg. 1956 őszén a politikai hatalom mindent megtett, hogy kifogja a szelet a Romániára is ható magyarországi forradalom vitorláiból, és a kedélyek csillapítása érdekében engedélyezte az erdélyi magyar ifjúsági sajtó működését. A lap alapítói között szerepelt Bajor Andor és Fodor Sándor, szerkesztője volt Kányádi Sándor és Bálint Tibor. Mások mellett ők határozták meg a gyermeklap értékrendjét, nevükkel pedig irodalmi rangot adtak a kiadványnak.

Olyan rangos, színvonalas lap irányítását vetted át tavaly novemberben, amelyben közölni szerzőnek, grafikusnak egyaránt ma is elismerést jelent. Mekkora felelősséggel jár ez a munka, mit várnak el tőled a gyermekek, az alkotók?

Mivel kisebbségben élő magyar közösségek gyermekeinek szól a két lap, a szerkesztésükkel járó felelősség pont akkora, amekkorát elképzelni nem szégyell az ember – nagyjából ez derült ki az elmúlt fél év során. Minden hozzánk kötődő réteg vagy csoport más-más dolgot vár el a laptól, és ezeknek az elvárásoknak lehetetlen egyszerre megfelelni. Persze azért próbálkozik az ember.

A Napsugár a kisiskolásoknak, a Szivárvány az óvodás és iskolakezdő gyermekeknek szól. Az olvasói igény kielégítése a fontos, vagy ennél többről van szó?

A lapok gyerekirodalmi jellegükön túl, mint azt a Napsugár és a Szivárvány szerkesztői mindig hangsúlyozták, nevelő célzatúak. Kevésbé az olvasói igény kielégítéséről, mint inkább annak kialakításáról beszélhetünk, különösen a mai, 21. századi digitalizációs viharban. A Napsugárról Kányádi Sándor büszkén azt mondta, hogy nálunk ez az egyedüli lap, amit órára bevihet a gyermek, és valóban, sok helyen a pedagógusok ma is kiegészítő anyagként használják. A gyerekek kedvencei leginkább a viccek, a rejtvények, a találós kérdések, de sokan közülük szívesen olvasnak verset, mesét is. Olyan gyerek is van, aki otthoni könyvtár hiányában csak a Napsugár lapjain találkozik a klasszikus magyar irodalom alkotásaival.

Úgy vélem, a gyermek azt fogyasztja, azt nézi, azt olvassa, amit elé tesznek, és nem válogat. Vagy mégis? Különbséget tesz jó és rossz vers között?

Az a tapasztalatom, hogy ha első hallásra el is fogadnak a gyerekek egy-egy szöveget, több alkalommal vagy elejétől a végéig csakis azt olvassák vagy olvastatják fel maguknak, ami megragadja a fantáziájukat. Különösen óvodás és iskolakezdő gyerekek esetében igaz, hogy szeretnek egy-egy szöveget belakni, sokszor meghallgatni, elolvasni. És nagyon megválogatják, hogy mi legyen az. Szeretném hinni, hogy a gyerek könnyedén megkülönbözteti a jó verset a rossztól, de ez nem feltétlenül igaz. Eleve kérdéses, hogy mit tartunk jó vagy rossz versnek, mert az emberek irodalmi ízlése, hallása, kifinomultsága más és más. A gyermek ismerkedése a verssel kezdetben nagyon függ attól, hogy a környezetében élő felnőttek mit juttatnak el hozzá. Később viszont mindenkinek kialakulhat a saját versízlése, és ez azért biztató.

Befutott szerzőknek, grafikusoknak adtok inkább lehetőséget a publikálásra, vagy új tehetségek felfedezésére törekedtek?

Egy jóravaló irodalmi lapban mindkét elv érvényesül, és ez a Napsugár és a Szivárvány esetében sincs másként. Zsigmond Emese, aki a két lapot közel harminc éven át vezette, több, mára befutott, gyerekeknek (is) alkotó írót, költőt és grafikust segített hozzá ehhez a státushoz azzal, hogy kezdő korukban elfogadta, bátorította, buzdította őket. Mások mellett én is neki köszönhetem a megjelent gyerekversköteteim anyagát. A Napsugár szerkesztősége valódi műhely és hálózati központ, ez Zsigmond Emese érdeme. Ezt a jelleget kell továbbra is fönntartani, ez az egyik, a lappároshoz kötődő fontos feladat és felelősség.

Azt már a főszerkesztői munkád kezdetén megfogalmaztad, hogy meg kívánod őrizni az alapítók értékrendjét, a gyökereket, de nyitni is szeretnél a jövő felé. Mit hiányolsz, miben látod a jövőre nyitás lehetőségét?

Úgy érzem, formatervezés szempontjából egyszerűsíteni kell a lapokat. Ez talán az idők szele, hogy így fogalmazzak. Ha körülnézünk, nem kerülheti el figyelmünket a minimalizmus térhódítása, bár már maga a modernitás is egyfajta minimalista látásmód megnyilvánulása volt a megelőző korok stílusaihoz képest. A gyorsuló és információval telezsúfolt környezetben a gyerekeknek, úgy érzem, letisztult, szellős, kiforrott képi megjelenítésre van szükségük a befogadáshoz. Sajnos rövidíteni is kell, és ennek nem mindenki örül. Az egyre több képpel körített, egyre rövidülő tartalmakhoz szokott generációk már nem olvasnak végig két-három oldalnyi tömény szöveget, ezzel számolnunk kell. És azzal is, hogy az irodalmi szál mellé a tágabb értelemben vett ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő szálat is be kell fonnunk.

Egyszerűbben, hangsúlyosabb képi világgal, szélesebb horizonttal képzelem el a jövő lapszámait.

Több mint huszonötezer állandó olvasója van a két lapnak. Hogyan lehet megtartani az olvasóközönséget egy olyan korban, amikor a legtöbb kisgyermek vágyálma egy táblagép?

Nehezen. Ez eddig is csak nagy erőfeszítés árán sikerült, és ezután sem lesz könnyű. Egyrészt folyamatosan csökken az erdélyi magyar közösség lélekszáma, másrészt csökken a nyomtatott sajtótermék iránti fogékonyság. Ezt a gordiuszi csomót eddig is közönségtalálkozókkal, Napsugár-táborokkal, a tanítók munkájában való aktív részvétellel próbálta átvágni a szerkesztőség, és a járványhelyzet ellenére azt remélem, hogy ez a jövőben sem változik. Mindenesetre nem volt könnyű átvészelnünk az iskolák és az óvodák bezárását. A pedagógusok nagyon sokat segítettek; jóindulatuk, segítőkészségük, lelkesedésük felbecsülhetetlen! A velük kialakított kapcsolat Zsigmond Emese kitartó munkáját dicséri, a vírusidőkben ennek a kapcsolati hálónak köszönhető a Napsugár és a Szivárvány fennmaradása.

A lapok tartalmának egy része a tanítók és az óvónők beszámolóiból jön létre. Ezek postán, elektronikusan vagy a terjesztőink révén jutnak el a szerkesztőségbe. A gyerekek rajzait, írásait, kézimunkáit is mindkét lap rovataiban közöljük. Ez a szokás javarészt a rendszerváltás után alakult ki, de levelezőrovat azelőtt is létezett a Napsugárban. Az sem elhanyagolható tényező, hogy a Napsugár munkaközössége az elmúlt évtizedekben több országos verseny, vetélkedő szervezésében, lebonyolításában vagy zsűrizésében vett részt.

Évtizedeken át rendszeresen járták a szerkesztőség munkatársai az iskolákat, az óvodákat,találkoztatok a gyerekekkel, míg erre most hosszú időn át nem volt lehetőség…

Éppen az említett, pedagógusokkal közösen létrehozott rovatok tartalma csappant meg ebben az időszakban, mert nemcsak mi nem jutottunk el az iskolákba, hanem az online munkamód miatt hosszú ideig a tanítók, az óvónők sem találkoztak a gyerekekkel, így az együtt végzett munka jellege és minősége is jelentősen változott. Ez a fajta virtuális létmód gyökeresen ellentétben áll a mi életünkkel, és nem tesz jót nekünk, ha sokáig kitart; meggyőződésem, hogy a gyerekeknek sem. A Napsugárnak és a Szivárványnak jellegükből kifolyólag élő kapcsolatra és képernyőmentes időre van szükségük a fennmaradáshoz. Virtuálisan nem látom értelmét a két lapnak.

Megjelenik-e témaként vagy akár csak érintőlegesen a járvány a lapban, egyáltalán van-e helyük a világban zajló, a gyermektársadalmat közvetlenül is érintő negatív folyamatoknak a derűs, „napsugaras” hasábokon?

Úgy gondolom, ezeken a lapokon mindennek helyet kell kapnia, ami az életünkhöz tartozik. A gyerekek elől nem kell a világ kevésbé tetszetős vetületeit elrejteni; eléggé fogékonyak ezekre a jelenségekre, még ha csak tudat alatt is. Úgyhogy beszélünk a körülöttünk zajló járványról, ha nem is központi helyen. A gyerekek írásaiban hamar feltűnt a maszk, a járvány, a betegség, és mi befogadtuk ezeket az elemeket. Ha elhallgatjuk a nyilvánvalót, az nagyon hamar tudathasadásos állapothoz vezet.

Két gyereked van, még kisiskolások. Teszteled rajtuk a Napsugár és a Szivárvány tartalmát?

Nem, pedig többen is mondták, milyen szerencsés, hogy ilyen korú gyermek van a háznál. De azt hiszem, egy vagy két gyermeken amúgy sem volna irányadó a tesztelés. Ezek is olyan folyamatok, amelyekről az embernek tudása és elképzelése kell, hogy legyen, amit idővel a tapasztalatok fényében alakít.

Az anyai, főszerkesztői teendők mellett belefér-e az életedbe egy új verseskötet?

2020 tavaszán Műrepülés címmel jelent meg verseskötetem a csíkszeredai Gutenberg kiadónál. A könyvet illusztráló Kürti Andreával ezt követően még tavaly, a karantén idején belefogtunk egy izgalmasnak ígérkező kettős vállalkozásba Darázsolás címmel. Rajzra verssel, versre rajzzal válaszoltunk egymásnak felváltva, párbeszédszerűen. Ezt a folyamot szeretnénk kötetté duzzasztani idén.

Ösztönzöl-e alkotókat, hogy megadott témára írjanak verset? Ezt azért is kérdezem, mert a Bodzabél című gyermekversköteted jelentős részét a Napsugárnak, Zsigmond Emese felkérésére, javasolt témákra írtad. Megkötés volt ez, vagy inkább motiváció?

Talán mindkettő. Van, akinél működik, másnál nem. Idővel ez kialakul, és az ember tudja, ki örül annak, ha témát kap megírandó anyaghoz, és kinél kell raktáron gyűjteni az önállóan küldött anyagot, aztán abból választani adott témához.

Bíznunk kell abban, hogy mindig tudunk valami mágikusat, egyszerűt, dalszerűt, ihletettet kicsiholni a szerzőinkből, vagy beválogatni a mértéktelenül gazdag és értékes klasszikus magyar vers- és fordításirodalomból.


Száva Enikő, 2021.05.19.

Újfajta papíron, más arculattal jelenik meg szeptembertől az óvodás és kisiskolás korosztálynak készülő két erdélyi gyermekirodalmi lap, a Szivárvány és a Napsugár, illetve megújult a kiadó honlapja is. László Noémivel első főszerkesztői évének merész „húzásairól”, és a pedagógusokból álló terjesztői hálózat előnyeiről és hátrányairól is beszélgettünk. 

A legnagyobb példányszámú nyomtatott erdélyi magyar lap szerkesztőségében ülünk. Jól tudom?

Lehet, hogy ez igaz. A példányszám közben csökkent, de az irodalmi lapokhoz képest még mindig lélegzetelállító példányszámmal jelenik meg a Napsugár és a Szivárvány, ez tény. Most 9000 körül van a Napsugár, és 12 ezer körül a Szivárvány, tehát 21 ezer a két lap együtt. Amikor átvettem tőle, Zsigmond Emese úgy nyilatkozott, hogy 25 ezer a két lap példányszáma. Megszenvedtük mi is a járványperiódust, tagadhatatlanul.

Mekkora területet fed le a megrendelők köre? Teljes Erdélyt, illetve a Partiumot, de Magyarországon is vannak megrendelőink, sőt Németországban, Svédországban, Finnországban is, így mondhatjuk azt, hogy ahol magyarok élnek, ott akad egy-egy Napsugár- vagy Szivárvány-olvasó is. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy nagymúltú a lapcsalád, 1957-ben indult a Napsugár, és mint tudjuk, innen is sokan kivándoroltak, és a világ sok szegletébe kerültek, azok közül pedig, akik gyerekként olvasták ezt a lapot, néhányan szülőként még emlékeznek rá.

Annak, hogy kissé visszaesett a példányszám, mennyiben lehet oka, hogy az elmúlt másfél évben sokáig online iskola volt, és így a lapok legfontosabb terjesztői, a pedagógusok nem találkozhattak a gyerekekkel?

Részben ez is az oka, bár az derült ki a járvány időszaka alatt, hogy ez személyiségfüggő, vagyis a bátrabb, bevállalósabb, nyitottabb típusú terjesztők vállalták, hogy a lapokat, annak ellenére, hogy nem találkoznak a diákokkal, eljuttatják hozzájuk. Azt hiszem, hogy akiknek ez amúgy is megerőltető, mert ez végül is plusz energiabefektetés, azok számára könnyű kifogás volt a járvány. Nem biztos, hogy igazam van, de tény, hogy ahol lelkes emberünk van, ott nem csappant meg a példányszám.

Hogy működik ez a terjesztői hálózat?

Minden településen, minden iskolában vannak úgynevezett terjesztők, akik a többi ott dolgozó pedagógusnak továbbadják a lapot. Két alkalmazott járja az országot, havonta két utuk van, kisautóval szállítják a lapokat a helyi terjesztőknek. Szabadkereskedelemben egyelőre nem is kaphatók, mert úgy tapasztalták a szerkesztőségben, hogy ez egyszerűen nem éri meg. Persze kérdés, hogy ehhez hogy viszonyulunk. Én úgy gondolom, hogy megérné, hogy ott legyen a Napsugár és a Szivárvány az újságárusok kínálatában, de a szerkesztőség korábbi tapasztalata az volt, hogy megrongálódtak az odaadott lapok, és nem is térült meg a befektetés. De ezt úgy is fel lehet fogni, mint egyfajta reklámköltséget.

Lehet, hogy változtatsz ezen, és kereskedelemben is kaphatóak lesznek a lapok?

Ilyen gondolataim vannak, de ezek a dolgok nem feltétlenül csak tőlem függenek. Én költő vagyok, korábban lapszerkesztő voltam, az E-MIL írószervezet irodavezetője, illetve tolmács-fordító, tehát annyira nem értek ehhez. Azt hiszem, hogy ezzel olyasvalaki kellene foglalkozzon, akinek ez a szakmája. Ez a személy egyelőre hiányzik a Napsugár szerkesztőségéből.

Szeptembertől megújult a lapok külalakja. Hogy foglalnád össze a legfontosabb arculati változásokat? A legszembetűnőbb változás a papír minősége. Ez is vitatható: eddig olcsóbb, fényes, műnyomó papíron jelent meg a Napsugár, mert az volt a fő elv, hogy a lehető legolcsóbb legyen, és ily módon minden Erdélyben élő gyerek, társadalmi és anyagi helyzetétől függetlenül hozzájuthasson. Én úgy gondoltam, hogy némiképp a róla alkotott értékítélethez is hozzájárul az, hogy egy lap milyen hordozón jelenik meg. Illetve, ami leginkább szöget ütött a fejemben, az az volt, hogy többször elhangzott spontán közvélemény-kutatások alkalmával, tanítónőkkel, gyerekekkel való találkozók során, hogy nem lehet rajzolni arra a fényes lapra, hogy nem fogja a ceruza, csak a filctoll, vagy a golyóstoll. Ebből kiindulva drágább papírra váltottunk, a lap is drágult, de – mivel újabban a kenyér is drágult –, még mindig egy kenyérnél olcsóbb ez a havilap. Tehát a szülő havonta egy kenyérrel kell, hogy megrövidítse a családi költségvetést ahhoz, hogy a gyerek kezébe kerüljön ez a lap, és hogyha mi büszkék vagyunk a külalakunkra és a tartalmunkra, és méltán mondjuk azt, hogy ez valóban szellemi táplálék, akkor talán mondhatjuk azoknak a szülőknek, akik a szájuktól vonják el havonta azt az egy kenyeret, hogy nem csak kenyérrel él az ember.

A világpiacon mutatkozó papírhiányt egyébként mennyire érzi a kiadó?

Éreztük. Más papíron jelenünk meg, tehát természetesnek is vettük, hogy drágább a nyomdaköltség, de azért ahhoz, hogy tartani tudjuk némiképp a szintet, lejjebb adtunk a terjedelemből. Korábban 32 oldalas volt a Napsugár, most már csak 28.

Elődöd, Zsigmond Emese közel 30 éves főszerkesztősége alatt – ahogy egy korábbi interjúban te is fogalmaztál – valódi tehetséggondozást folytatott, nagyon sok erdélyi szerzőt vett rá arra, hogy gyermekirodalmat írjon, illetve rendszeresen foglalkoztatta a helyi illusztrátorokat is. Mennyire bővült vagy változott a szerzők és illusztrátorok köre, mióta te vagy a főszerkesztő?

Az illusztrátorok köre egyáltalán nem változott. Én kissé elmozdultam azok irányába, akik digitálisan dolgoznak. Azt tudom, hogy Zsigmond Emese a hagyományosan alkotó művészek munkáját tartotta igazi értéknek. Én úgy gondolom, hogy nem feltétlenül annak alapján kell megítéljük a művész munkáját, hogy hogyan hozza létre azt a műalkotást, hanem annak alapján, hogy a lapban hogyan néz ki, a világ és a művészet is a digitális eszközök irányába halad, és én úgy gondolom, hogy fel kell ölelni az új technikákat, sőt mi tagadás, nekem ezek tetszenek is. Újabban több ilyen digitálisan létrejött illusztráció található a lapokban, sőt mind a két lapban lett képregény, és mindkettő digitálisan dolgozó alkotó képi világát hozza.

Ami a szövegeket illeti, ott változott a szerzők köre?

Azt figyeltem meg, hogy kezdetben Zsigmond Emese is merészebb volt, kísérletibb azoknak a számoknak a tartalma, amelyek az ő főszerkesztőségének a kezdeti időszakában születtek, és nyilván ugyanez tapasztalható az én munkámban is, hogy egy kicsit bevállalósabban állok hozzá ehhez a dologhoz.

Így indult szeptemberben a Napsugárban Szabó Róbert Csaba A cipzárkovács című sorozata, amire lehet, hogy azok, akik a lap korábbi tartalmi szintjéhez szoktak, azt mondják, hogy nyegle, vagy túl magas szintű egy elemista gyerek gondolkodásához. Tény, hogy kicsit elrugaszkodtam azoktól a célkitűzésektől, amelyek korábban voltak jellemzők a lapra, és némiképp bátrabb, pimaszabb a tartalom is, talán korban idősebbeknek való, de az a tapasztalatom, hogy a mai gyermekek valahogy eleve koravénebbek. Úgy látom, hogy van egy óriási katyvasz, amiben élünk, aminek jó része digitális, és igen, jó része nem gyereknek való, de ha úgy nézzük, akkor az egész világ nem gyereknek való, és akkor mit csinálunk, meddig óvjuk a gyereket a világtól?

Nehéz megtalálni a középutat, hogy mennyire sokkolhatjuk a gyereket, mennyire kell védeni őket, egy gyermeklap pedig ennek a középútkeresésnek a tipikus területe. És hát az ember friss főszerkesztőként merészkedik, aztán majd valószínűleg a körmére koppintanak, és akkor majd átmegy klasszikusba.

Az is lehet, hogy a gyermekeknek jobban bejön majd a merészebb tartalom.

Igen, kérdés, hogy egyáltalán így is nem gondolják-e majd azt, hogy ez a lap még mindig olyan ódivatú. Mindenképpen hozzá kell újulni a mai gyerekgenerációhoz, ami már egyáltalán nem az az anyag, ami tíz éve volt. Ezt mi nem téveszthetjük szem elől.

Újdonság a Napsugárban például egy átdolgozás-sorozat Oscar Wilde Canterville-i kísértet című, horrorba hajló humoros novellájából, ami a te munkád.

Igen, ezt neveztem korábban képregénynek. Amikor terveztük a lap megújítását, összeállítottunk egy kérdőívet, és arra a kérdésre, hogy mit változtatnának, nagyon sok szülő válaszolta, hogy legyen képregény, mert ez olyan népszerű ebben a korban. Mondtam, hogy jó, akkor csináljunk fából vaskarikát: nevezzük képregénynek, de ne szövegbuborékok legyenek benne, hanem egy kis szövegkazetta, és mint a régi kódexekben, egy ilyen ici-pici területen legyen ott a tömör szöveg, és azt bontsa ki az illusztrátor több képkockába. Így alakult ki az új típusú Napsugár-középlap, amelyet Vass József illusztrál. Eszembe jutott a Canterville-i kísértet, ami egy vicces-rémséges kísértettörténet: az Angliába költözött szkeptikus amerikai család vakmerő gyermekei kínozzák az angol kastélyban kísértő néhai lordot, van benne csontváz, pisztolylövés, éjszaka, lepedő, szóval szerencsés keveredése a rémségesnek és a viccesnek, a felnőttesnek és a gyermekesnek. Még nem érkeztek levelek a rémült szülőktől, hogy, jaj, mit tettünk a gyermekekkel, de még csak november van, úgyhogy lássuk. A terv az, hogy elfeledett magyar és világirodalmi ifjúsági regényeket népszerűsítsünk ebben a kódex-képregény formában.

Az erdélyi szerzők mennyire tekintik gyermekirodalmi kísérleteik terepének a Napsugarat?

Például Szabó Róbert Csabával megbeszéltük még június elején a kolozsvári könyvhéten, hogy majd ír a Napsugárba, mondta, hogy már ki is találta a főhőst és az alaphelyzetet. Ez sorozat lett, én mindig írom neki, hogy két hét múlva várom a következő részt, és ő akkor írja meg, tehát most kalapál össze valamit, amiből, ismerve őt, valamikor valószínűleg könyv lesz. Szántai János is küldött felkérésre egy nagyon hosszú verset, ez a novemberi számban jelent végül meg. Mondtam neki, hogy milyen érdekes, csináljunk belőle egy kétoldalas valamit a Napsugárban. A vers részleteiben véleményem szerint roppant értékes, tehát nagyon lírai, igazi költői alkotás, de hát gyermeklapban kétoldalas vers enyhén hajmeresztő, így szétszabdaltuk, és Karda Zenkőt kértük, hogy illusztrálja.

Kicsit a maga módján ő is hajmeresztő, sötétebb és modernebb, goth-szerű képi világa van. A vers a kékfestőről szól, aki az eget festi kékre, úgyhogy a Zenkő alapvetően fekete, szürke, szigorú világába berobbant ez a kék, és elképesztő, hogy milyen érdekes oldal lett belőle. Nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy minden gyerek örömujjongással nézi, de ez némiképp mézesmadzag. Nekünk az egyik alapvető feladatunk az, hogy ne hagyjuk, hogy a gyermekek elfelejtsék azt, hogy a vers öröm. Erre jó a Napsugár, hogy megmutassuk, hogy itt jön ez az „őrült” Szántai János, aki két oldalon keresztül versel, és az mégis jó. Ez is egy ilyen kísérleti jellegű dolog volt.- a Maszol.ro portálról

De ott van az új szerzőnk, akivel remélem, hogy egy hosszú barátság vette kezdetét, Ozsváth Zsuzsa, az Újvárad szerkesztője, aki mi tagadás, más hangon ír, mint ami a Napsugárban bevett, lezserebb, vagányabb, merészebb regiszterben, és hát bevállalósnak kell lenni ahhoz, hogy betegyük az ő versét a Napsugárba, de én bevállaltam, és kíváncsian várom, hogy hova alakul ez a kísérlet is.

Mivel az iskolán keresztül kapják meg a gyerekek a lapokat, lehet, hogy fennáll annak a veszélye, hogy akárcsak a kötelező olvasmányokat, fenntartásokkal kezeljék. Mit lehet ezzel kezdeni?

Nem tudom… Az a helyzet, hogy ahogyan most terjed a Napsugár, az egy pedagógusokra kalibrált rendszer, az egész azon áll vagy bukik, hogy milyen a tanító jelleme, személyisége, munkamódszere. Már az is nagy dolog, ha egyáltalán megrendeli a Napsugarat vagy a Szivárványt a gyermekeknek. Kérdés, hogy ha megrendelte, akkor hogyan használja, hogyan képes beépíteni a tanmenetbe. Például örültem annak, amikor láttam, hogy van olyan első osztályos tanítónő, aki a gyerekekkel betűvadászatot rendez a Szivárvány lapjain, vagyis ki kell festeni az A betűket egy adott oldalon. Milyen jó, hogy az új Szivárványt fogja a ceruza! Az egy dolog, hogy az ember mit ad ki a kezéből, és hogyan képzeli el, hogy azt majd használják, de akkor dől el minden, amikor használatba kerül. Mivel bennünket tanítónők, óvónők, tanítók, óvóbácsik terjesztenek, azon áll, vagy bukik a lap sorsa, hogy ők hogyan látnak benne fantáziát.- a Maszol.ro portálról

A pedagógusokkal sokat egyeztettek is, szerveztek közös nyári tábort is. Mennyire próbálsz az ő igényeiknek vagy a tantervnek megfelelni?

Ez egy ilyen Prokrusztész-ágy. Meg kell találni a középutat a tanítók elvárásai és az én elképzeléseim között, arról, hogy szerintem mit jelent egy irodalmi lap, mert ez végül is az. Ha engednék a tanítók elvárásainak, akkor a Napsugárból foglalkoztató füzet lenne, mert végül is nekik az a hasznos. Az volna az ideális állapot, hogy a gyereknek a tanító rendeljen foglalkoztató füzetet is, irodalmi lapot is, kifestőst is, képregényfüzetet is, de hát ugye a szülők ezt nem bírják se zsebbel, se cérnával. Igen, az elvárások java része arra vonatkozik, hogy több olyan tartalom legyen a lapban, ami elősegíti azt, hogy a gyereknek odaadjuk, elpiszmogjon vele, és esetleg még tanuljon is valamit belőle. Különösen a Szivárvány esetében, aminek az olvasótábora tipikusan olyan gyerekekből áll, akik még nem tudnak olvasni. De hát ez irodalmi lap, nem csinálhatok belőle se kifestőt, se feladatfüzetet, mert az a feladatom, hogy az óvodásoknak és az előkészítősöknek könnyítsem meg az utat a magyar irodalom fele, tehát nyilván én olyan magyar prózát és magyar verset fogok abba a lapba szerkeszteni, amiről azt gondolom, hogy számukra emészthető.

Persze azért kompromisszumot kötünk, tettünk bele kifestős oldalt, és mindig is volt a Napsugárban és a Szivárványban is – ebben Müller Kati és Zsigmond Emese profik voltak – kézimunka, hajtogatás, fejtörő, rejtvény, vicc, társasjáték. Már így is eltolódtak a lapok a foglalkoztató irányba, de nem szabad szem előtt téveszteni, hogy ezek magyar gyermekirodalmi lapok, és ilyen értelemben egyediek is a Kárpát-medencében.

Zsizsmann Erika, 2021. november 18

László Noémi költő, szerkesztő, műfordító. Alkotói periódusokról, visszajelzésekről, és az idei tartalmas év újdonságairól beszélgettünk. Noémi szeptemberben vette át a Napsugár Kiadó főszerkesztői posztját, emellett új kötetéről is kérdeztem.

Nemrég jelent meg új, Műrepülés című köteted, amelynek egyik érdekessége, hogy viszonylag rég látott napvilágot felnőtteknek szánt verseskönyved, másrészt nem először dolgoztál együtt a Gutenberg Kiadóval, de eddig csak gyerekversek kapcsán. Hogyan jött létre pontosan a kötet?

2013-ban jelent meg utoljára felnőtt verseskötetem, és 2017-ben a Gutenbergnél a Bodzabél című gyerekverses kiadványom, melyet Kürti Andrea illusztrált. A Gutenberg Kiadó nem igazán foglalkozik versekkel, noha például Fekete Vincének is ott jelent meg a Szélhárfa című haikukötete, de összességében mégiscsak a gyerekirodalomra fókuszálnak. Valójában Andrea felől érkezett az ötlet, aki szerette volna, ha kicsit kivájhatja magát a gyerekkönyv-illusztrátor skatulyából. Felvetette, hogy kellene közösen csinálnunk egy könyvet, és mivel ő a Gutenberg illusztrátora, így ott lett is helye a könyvnek. Én pedig igent mondtam az ötletre, egyrészt, mert szeretem Andrea képi világát, másrészt a Gutenberg mindig nagyon esztétikus könyveket ad ki, és nekem mindig is az volt a célom, hogy szép könyvet hozzak létre.

Azért is jelenhetett meg ez a kötet, mert a kiadóknak lehetőségük van pályázni olyan támogatásokra, amelyek lehetővé teszik, hogy például a Gutenberg Kiadó adott esetben a verseskötet felé mozduljon. Verseskötetet kiadni inkább szolgálat, mint kereskedelem, mert valójában nincs piacuk.

Ezt a megjelenést úgy is lehet értelmezni, hogy reagálsz a minket körülvevő mediális térre, és használod azt. Szerzőként hogyan hatnak rád a technikai médiumok?

Azt gondolom, ez a könyv igazán a Gutenberg-galaxis tárgya – nemcsak a kiadó neve miatti vicc kedvéért –, a könyv szép tárgy, hozzátartozik a vizuális karakter. A könyv be tudja cserkészni az olvasót, és ezt nem szabadna feladni. Ebben az esetben már a papír is csodálatos, és Andrea festett illusztrációkkal dolgozott, amelyek izgalmas hangulatot teremtenek. A kiadó is hasonló gondolatok mellett kötelezte el magát, ráadásul nemcsak könyveket, hanem különböző egyéb nyomdai termékeket is gyártanak.

Nem publikálsz túl gyakran, többször el is mondtad, hogy nem akarsz mechanikusan dolgozni, gyerekverseid azonban rendszeresen jelennek meg a Szivárványban. Másképp gondolkodsz, amikor gyerekverseket írsz? Kolozsváron működik a Szivárvány és Napsugár című gyermeklap-pár, és a főszerkesztővel, Zsigmond Emesével régi munkakapcsolatban állunk; minden hónapban megkeresett, hogy szeretne kérni egy-egy verset ezekbe a lapokba. Én pedig szent ügyként kezeltem ezeket a felkéréseket, a Napsugár Kiadó kapcsán mindig kivételt tettem és penzumszerűen írtam a verseket. Emiatt épp ezek voltak a legnehezebben megírt verseim, mert nem szerettem volna, ha a rendszeres határidő miatt rossz minőségűek lesznek. Aztán szinte mindig úgy alakult, hogy húztam-halasztottam, kicsúsztam a határidőkből. Most az az érdekes helyzet állt elő, hogy nemrég átvettem Zsigmond Emesétől a stafétát, én lettem a főszerkesztő, és magamat nem fogom tudni kapacitálni a versírásra.

Mennyire sodorta bajba a lapokat a vírus?

A májusi és júniusi számokat nem is tudtuk kinyomtatni, így ezek bevételétől el is esett a kiadó. Tegyük hozzá, hogy ezek a lapok azon kivételek közé tartoznak, amelyek önfenntartók, tehát nagyon számít a példányszám. Némi pályázati pénzzel is meg vannak támogatva, de azok inkább az eseményszervezésben segítenek, mint a működésben. A szeptemberi és októberi számok már kijöttek a nyomdából, és a novemberi is úton van már. Állandó aggodalom, hogy hány tanítónő és óvónő mondja majd azt, hogy nem kérik a lapot ebben a nehéz helyzetben. Egyelőre bízunk benne, hogy a közösségünk fenn tudja tartani a működést a nehéz időszak ellenére is, persze emellett fel kell készülnünk mindenféle eshetőségre is.

Bár korábban is voltál már szerkesztő, úgy képzelem, hogy ez a poszt rengeteg új kihívást jelent.

Persze, a Helikonnál például nem kellett a terjesztéssel foglalkoznom, itt pedig fontos, hogy tudjam, hogyan működnek a dolgok. A Napsugárnak hatalmas kapcsolati hálózata van, elképesztő rendszer, amelyet a csapat épített ki, ők tartják életben. Nem lesz könnyű kiismernem minden csínját-bínját ennek a kommunikációs helyzetnek, de igyekszem megbirkózni vele.

Ezek a lapok óvodás és általános iskolás korosztálynak szólnak. Amikor young adult irodalomról beszélünk, általában prózát értünk alatta. Szerinted ez miért lehet, nincs olyan, hogy young adult költészet?

Én úgy érzem, versben nem igazán létezik ez a terület. Bár felhoznám a Péczely Dóra által szerkesztett Szívlapát antológiát, amelyben olyan versek találhatók, amelyek a fiatal felnőttek problémáival, élethelyzeteivel foglalkoznak. De azt gondolom, hogy az a vers, amely egy fiatal felnőttet megszólíthat, az már kortalan. A verset nem lehet ilyen finom kategóriákba sorolni, annál sokkal megfoghatatlanabb.

Hol van a versírás ideje a mindennapjaidban? Könnyebben találsz időt gyerekverset írni, mint felnőtteknek szólót?

A gyerekversek írásához nem idő kell, hanem hangulat, lélekállapot.

Az alapja, bár időben hosszú, mégis háttérfolyamat, mely, mint a dagály, egyre csak jön, és egy ponton átszakítja a gátat, és elkészül a vers. Ráadásul nyelvileg játékos szövegekről beszélünk, amelyek énekelhetők, dallamosak, és mindez sokszor meghatározóbb, mint az, hogy miről is szólnak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hangzás hozhatja magával a témát. Felnőtt versnél ez fordítva van, mindenképpen kell téma, nem elég a hangulat és a dallam. Ahhoz tényleg idősáv kell, le kell ülni gondolkodni. Ez egy bizonyos életkorban és életvitel mellett már problémás. Azt hiszem, az ember fiatal és idős korában költő, a kettő között, az emberélet útjának felén pedig mesterember.

Most éppen A varázsfuvola librettóját fordítom román nyelvre a Kolozsvári Magyar Operának a feliratozáshoz, közben azon is jár a fejem, hogy a következő időszakban meg kell írnom tíz verset egy projekthez, és ez már egy olyan mennyiség, amire nem evidensen talál időt az ember.

Mindeközben próbálunk megélni, vagyis úgy vagyunk költők, hogy nem vagyunk arisztokraták, és senki nem tart el minket. Bár most nem igazán mondhatok ilyet, mert Térey-ösztöndíjas vagyok, tehát most részben eltartanak azért, hogy verseket írjak.

Tolmácsként, fordítóként is dolgozol, ez biztosan hatással van az írásra. Ráadásul az is szempont lehet, hogy ha az ember egész nap szövegekkel dolgozik, nem biztos, hogy szabadidejében is írással foglalkozik legszívesebben.

Igen, úgy van hatása, hogy amikor sokat dolgozom, akkor nem írok. Illetve néha belefolynak furcsa kifejezések a versekbe. Mert bár az Operától kapok néha megbízásokat, mint most A varázsfuvolát, de leginkább szakszövegeket fordítok. Ezekből aztán néha átjutnak szavak a versekbe is.

A tolmácsolás nagyon izgalmas munka, ki kell ugrasztani a pöttyös prédát, a mondatokat a bokorból. Bár most már elég kevés alkalom adódik rá, gyermekes anyaként nehéz ezt a szakmát űzni.

A Föld című köteted megjelenésekor azt mondtad, elérkeztél egy formai megújuláshoz, a kötött, rímes formák helyett kísérletezni fogsz. Jól látom, hogy mégsem sikerült teljesen elfordulnod ezektől a formáktól?

Mindig próbálkozom a prózaverssel, de most már be kell látnom, hogy nem nagyon sikerül elhagynom a formákat. Részben talán azért is van így, mert számomra a dallam és a ritmus a főbb ihletforrások.

Meghallom a sort, sokszor még szavak sincsenek benne, csak meghallom a struktúrát. Nemcsak a sor, hanem az egész szerkezet ki tud alakulni így.

Mostanában elkezdtek előbújni hosszabb, lazább szerkezetű versek is, tehát látszik az elmozdulás, de nem tudom teljesen levetkőzni a formát.

Izgalmas vegyes versek jöhetnek így létre.

Igen, kicsit olyan lehet ez, mint a zenében a jazz, az improvizáció, ahol lazább a forma, és aminek egyik legfőbb szervezőelve a szabadság, miközben mégis folyamatosan ott a hatalmas háttértudás.

Tapasztalataid alapján más a szakmai visszajelzés, a kritika a gyerekirodalomban?

A gyerekkötetek kapcsán egyáltalán nem tapasztaltam sem rosszindulatot, sem értetlenkedést, a kritikák mindig építő jellegűek voltak. A felnőtt irodalomban volt olyan élményem, hogy úgy éreztem, a szerző nem értette meg a kötetet, vagy gyökeresen más felfogást vallott a kritikus, amiből adódóan nyilván nem tetszett neki a kötet. Magyar közegben még a kritikusok is költők, nézd meg, milyen sok remek kritikusunknak vannak kötetei. Tehát nincsenek szétválasztva a szerepek, és ez az összemosódás nem mindig problémamentes. Én mindig megszívlelem a kritikákat, de nem alakítom direkt azok szerint a verseket. A gyerekirodalom esetében a kritikusok tényleg kritikusok, a szakemberek tényleg szakemberek, jobban elválnak a szerepek.

Németh Gábor Dávid, 2020.11.12

Új körkérdésünkben gyereklapok főszerkesztőit kérdeztük munkájukról. A sorozat sajnos igen rövid lesz. Ez azt jelenti, hogy alig-alig léteznek értékelhető magazinok gyerekek számára, pedig hatalmas szükség lenne rájuk…

Elsőként László Noémi, az Erdélyben megjelenő Napsugár és Szivárvány című gyereklapok főszerkesztője válaszolt Ayhan Gökhan kérdéseire.

Gyerekként milyen gyerekirodalmi lapokat ismert és olvasott? Mi volt az, amit szeretett / nem szeretett bennük?

A Napsugár, a Szivárvány és a Jóbarát folyóiratokat olvastam. A vonalas tartalmat nem szerettem – ’89 előtt voltam gyerek. Az ismeretterjesztő cikkek voltak a kedvenceim.

Nagyon sok impulzus éri a gyerekeket, nem könnyű felkelteni az érdeklődésüket. Az ön által szerkesztett lap milyen arculat kialakítására törekedett régebben, és milyenre törekszik ma?

Régebben is, ma is a gyerekirodalmat népszerűsíti magyar nyelven, képzőművészeti igényű illusztrációk kíséretében. Újabban szellősebbre vettük a laptervet, a kép és a szöveg aránya eltolódott a kép irányába, de így is csak fele-fele, egyelőre. Rövidebb, egyszerűbb szövegek közlése a cél. Több interaktív tartalom beszerkesztése. Az illusztrációk között elfogadottá tennénk a digitális technikával készült munkákat.

Tapasztalnak-e új trendeket az illusztrációkban, és kapnak-e váratlan témákat feszegető szövegeket?

Igen és igen.

Érkeznek-e olvasói visszajelzések, kritikák? Ha igen, megpróbálják-e beépíteni ezeket a következő lapszámokba?

Nem feltétlenül. Attól függ, mivel kapcsolatos a szóban forgó kritika. Az észszerű javaslatokat rendszerint megszívleljük. Lapunk jellegén nem változtatunk, például nem toljuk el a közölt tartalom arányait olvasói kérésre. Mert akkor hamar rejtvényújság vagy foglalkoztatófüzet leszünk.

Nagyon kicsi ez a szakma, mindenki ismer mindenkit. Ez mennyiben hátráltatja az élesebben megfogalmazott, komoly kritikai hangokat, egyszóval a gyerekirodalom fejlődését?

Magyar irodalmi közegben tágabb értelemben véve is ritka a komoly, valódi, célratörő, érdekmentes kritika. Ha van egyáltalán, az inkább a „felnőtt” irodalmat célozza. A fórumokat is, ahol e kritikák megjelenhetnének, leginkább csak a szakma olvasná. Attól tartok.

Gyerekirodalom terén az idő rostál, amit valóban érdemes/értelmes gyerek kezébe adni, az rendszerint megmarad, több kiadást megér.

Bár ez kétélű mechanizmus, sajnos.

Ezekben a sötét időkben (járvány, háború) megváltozott-e a felelőssége egy gyerekek számára készülő lapnak/rovatnak?

A gyerekek számára készülő lapnak mindig akkora a felelőssége, mintha háború vagy válsághelyzet volna. Mert a jövő generációinak szemléletét hivatott alakítani, és az minden időben létfontosságú. Ez egyéb kulturális termékekre/szolgáltatásokra is érvényes. Ennek a szegmensnek mindig a legmagasabb elvárások szerint, a lehető legjobban kellene teljesítenie. Szomorú egy népre nézve, ha nem így történik.

Melyik az a tartalom a legutóbbi publikációkból, amit a MeseCentrum olvasói számára ajánlana?

Mindkét lap versanyaga és népmeseanyaga. Ezen túl a Napsugárban az elmúlt tíz lapszámban futó képregény, Oscar Wilde-tól A canterville-i kísértet Vass József illusztrációval és Szabó Róbert Csaba A cipzárkovács című tízrészes írása. A Szivárványban Szőcs Margit Az eltolható birodalom és László Noémi Hangyamese című sorozata.

Ayhan Gökhan, 2022.07.21

Rendhagyó módon, az olvasók szeme láttára született meg László Noémi költő és Kürti Andrea illusztrátor legújabb közös projektjének, a Darázsolás című kötetnek a nagy része. Erről a jelenleg a kulisszák mögött folytatódó alkotómunkáról és előzményéről, a csíkszeredai Gutenberg kiadónál nemrég megjelent Műrepülés című kötetéről faggattuk László Noémit, akit nemrég Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal tüntettek ki.

2020-ban a járvány miatt szinte egyáltalán nem volt könyvbemutató, könyvvásár, a Műrepülés című kötetet csak Csíkszeredában mutattátok be 2020 őszén. Hogy érintett alkotóként, hogy kevesebb visszajelzést kaptál? Azt hiszem, hogy az én esetemben korábban sem sűrűn volt visszajelzés, úgyhogy ilyen tekintetben, nem volt nagy változás. De azért úgy éltem meg, hogy megjelent egy kötetem 2020 áprilisában, és még mindig olyan, mintha meg sem jelent volna. Igaz ugyan, hogy bemutatták a Csíkszeredai Könyvvásáron, de korlátozott körülmények között, alig volt közönség. Ez a könyv, úgy érzem, még nem repült ki, azt leszámítva, hogy a Gutenberg boltjaiban megvásárolható, és akinek feltűnik a polcon ez a karcsú, fekete tárgy, az lehet, hogy megkockáztatja és föllapozza.Fotó: a Gutenberg könyvesbolt Facebook-oldala

„A műrepülés egyes légi járművek olyan mozgása, figurák együttese, amelyeket a normál repülés során nem használnak.” Így kezdődik a fülszöveg, ami nem más, mint a műrepülés lexikonszerű meghatározása, amellyel a kötetet föllapozó olvasó először találkozik. Ennek mi a története?

Ezt a Wikipédia „műrepülés” szócikkéből emeltem ki, több mint valószínű, hogy valaki – még az is lehet, hogy egy robot – fordította angolról magyarra, nagyon technikai szöveg, eléggé rugalmatlan, és nem is sokat változtattam rajta. Az volt ezzel a szöveggel a célom, hogy ellentételezzem vele a könyv anyagát. Egyrészt, akinek fogalma sincs arról, hogy mi volna az a műrepülés, bár feltételezem, hogy kevesen vannak ilyenek, de ha mégis lennének, akkor itt azonnal megtudhatják, hogy mit takar a cím, másrészt szerintem vicces a kontraszt a szöveg és aközött, ami utána következik a kötetben.

A kötet nyitó és záró verse a rímekről, versírásról szól, ezért is merült fel bennem, hogy talán költőként is azonosulsz a műrepülőkkel, akiknek a fülszöveg szerint „szélesebb körű kísérleti képességekre” van szükségük… Nyilván, úgy gondoltam, hogy ez egyfajta bravúr részemről, hiszen többek között ebben a kötetben is van egy szonettkoszorú, és hát manapság már nem sokan vesződnek ilyesmivel, az is egyfajta formai bravúr. Bravúrosnak lenni jó dolog szerintem, egy költőnek jól áll, ha bravúrozni próbál, és esetleg sikerül neki, persze kérdés, hogy sikerül-e. Nyelvi mutatvány tekintetében mondjuk Petri György költészete épphogy nem műrepülés, de Weöres Sándoré igen. Tehát olyan értelemben műrepülés a költészet, hogy vagy egy eszméletlen nyelvi mutatvány – ugyanúgy, ahogy a repülők bucskáznak a levegőben –, vagy egy eszméletlen gondolati mutatvány. Ugyanúgy lehet elszállt, elrugaszkodott és látványos gondolati síkon egy vers, metaforáiban, mondanivalójában, gondolatritmusában. Nem muszáj formai bravúr legyen.

Apropó formai bravúr: több interjúban beszéltél arról a dilemmádról, hogy a rímek világából el kellene mozdulnod a szabadvers irányába…

Hát… nem megy.

Miért kellene mennie?

Azért, mert nekem eddig egyértelműen a forma adott ihletet, a forma lendíti tovább a verset. Úgy születik meg, hogy valamit meghallok, és arra bejön egy sor, majd egy másik sor, és ezek általában rímelnek. Vagy bejön valami egy bizonyos ritmusban, és akkor jön még egy sor ugyanabban a ritmusban, vagy egy ahhoz kapcsolódó ritmusban. Formai mechanizmus szerint születik a vers. De pont mostanság ezt nem tartják értéknek. Olyan korban élünk, amikor a vers a prózaiságával vagy az okosságával, a különcségével tüntet, és nem a hangzásvilágával. Mindig volt egy kis frusztráció bennem, és meg is kaptam, hogy persze, ez itt össze-vissza dalolgat, és nincsen benne semmi… de azért ez nem feltétlenül így van. Mindig sóvárogva gondoltam magamban Füst Milánra – mondjuk most ez egy rossz példa, mert ő az a költő, aki ének nélkül is elképesztően költői és különc, anélkül, hogy erre különösebben törekedne, mert ez neki úgy megy, mint ahogyan más lélegzik –, hogy jó lenne a Füst Milán-i irányba mozdulni, megpróbálni, hogy tudok én egyáltalán úgy írni, hogy nem a formai ihletre támaszkodom, és hát nem tudom, hogy erre tudok-e pozitív választ adni… Ez kérdéses, ezzel kísérletezem, kevés sikerrel.

A kötet verseiből ítélve nem feltétlenül gyötrelmektől mentes, kellemes dolog a műrepülés…

Igen, egyezzünk meg, a Műrepülés nem egy vicces kötet… Én szeretek szerzőként úgy gondolni magamra, mint egy derűs illetőre. Ez a kötet nem sikerült derűsre, bár azt is el kell mondanom, hogy nem is feltétlenül én válogattam az anyagát, ugyanis ez egy koprodukció. Igaz ugyan, hogy a versek szerzője kétségkívül László Noémi, de Kürti Andrea illusztrálta a kötetet, neki ez az első felnőtteknek szóló munkája. Sokáig „kotoltunk” ezen a könyvön, Andrea mindvégig hangsúlyozta, hogy nagyon szép könyvnek kell lennie, és ezt nem csak a külalakra értette, számára az is fontos volt, hogy tartalmában olyan legyen ez a könyv, ahogyan ő a szép könyvet elképzeli, úgyhogy végül is az történt, hogy elküldtem neki egy nagy adag verset, és abból nagyjából ő válogatta ki azt, ami a kötetbe bekerült. A lehetőségek határai között azt választotta az illusztrátor, amiről úgy gondolta, hogy hozzá tud szólni képi értelemben.

Kürti Andrea ugyanakkor nem készített illusztrációt minden egyes vershez. Volt olyan, hogy meglepett, hogy éppen egy bizonyos verset illusztrált, és nem egy másikat?

Én mindig mondtam, hogy azért lettem költő, mert mindig szerettem volna rajzolni, de nincs hozzá tehetségem, és a vers némiképp rajzpótlék, szavakkal, metaforákkal rajzolnak azok, akik képtelenek eszközzel, ceruzával, tollal, ecsettel egy képet létrehozni, hiszen a vers, felerészben legalább, kép. De a vers sok minden, ezért szeretjük, mi, akik szeretjük őt. Én nyilván egészen más verseket rajzoltam volna meg, és egészen másféleképpen. Azt se feledjük el, hogy kicsit már érződik a vírus szele ezen a könyvön. Nagyon szép, de elég komor világ tárul föl a lapjain. Nem szeretném teljesen Andreára tolni a felelősséget, a szövegek sem kifejezetten optimizmustól duzzadó szövegek… Azt, hogy milyen a képi világ, mindenképpen az befolyásolta elképzelésem szerint, hogy Andrea hogyan gondolta el azt, hogy ő felnőtt illusztrátorként bemutatkozik, hiszen azt tudjuk róla, hogy gyerekkönyvek illusztrátoraként tobzódóan színes, fantáziadús világot alkotott, ez szinte az ő márkajegye. Lehet, hogy ő itt tudatosan szinte a fekete-fehér hatásra törekedett. Ez az ő döntése volt, bár nem kizárt, hogy én is elmondtam neki, hogy úgy képzelem el, hogy ha nem is lesz monokróm, de nagyon kevés szín uralkodjon ebben a kötetben.

Többször emlegetted te is, hogy fontos számodra, hogy egy könyv tárgyként is szép legyen. Van ilyen szempontból kedvenc kiadványod – nem feltétlenül a saját köteteid közül –, ami inspirál? 

Mindig buktam azokra a könyvekre, amelyek tárgyként is vonzóak, nem csak tartalmuk szerint. Most hirtelen az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványok ugranak be, különösen Kós Károly képi világa, valahogy én azt érzem követendő példának. Vannak olyan könyvei, ahol kézzel rajzolt betűkkel olvashatjuk a szöveget, az ő jellegzetes iniciáléival, grafikáival és épületrajzaival, azok is általában fekete-fehérek, vagy egyetlen szín jelenik meg még emellett, általában piros. Visszafogottságában nekem úgy tűnt, hogy ez mégis annyira fantáziadús és elegáns. Ezen túl pedig szeretem a középkori kódexek világát, az iniciálékkal, sűrű szöveggel – mert értékes dolog volt a papír, nem lehetett pazarolni, egy könyv vagyontárgy volt, és ez meg is látszott rajta, ennek kijáró tisztelettel kezelték, nem kerülhetett bármi egy könyvbe, ebből következik az, hogy ha valami könyvbe került, az jó esetben már jelezte a szöveg minőségét. Ez a mai világban már sajnos nincs így.

Azt se felejtsük el, hogy az első kötetem 1995-ben jelent meg, a forradalom utáni első debüthullámmal, és azok a könyvek, amik akkor megjelentek, tárgyként szánalmasak voltak, és ez itt nálunk Erdélyben még hosszú ideig így is maradt. Inkább az számított a szólásszabadság kezdeti eufóriájában, hogy valami egyáltalán megjelenhet, nyomtatásban napvilágot láthat, sokszorosítható, hogy magyarul irodalom elérhetővé válik, másképp és szabadabban, mint addig, és úgy tűnik, hogy akkoriban az senkit nem érdekelt, hogy az hogy néz ki, milyen érzés kinyitni azt a könyvet. Hogy az a könyv nem csak pillanatnyi tárgy, hanem évtizedekre kellene, hogy szóljon. Nos, ezek a forradalom utáni kiadványok legfeljebb egy vagy két évtizedre szólnak szerintem. Holott a könyvnek épp ez lenne a lényege, hogy időtálló legyen tárgyként is.

Álomszerű, mitikus univerzumba kalauzolnak a Műrepülés versei, de a Kőbe zárt város címűbe mégis „bekanyarog” a Szamos, és felsejlik Kolozsvár, mint a „kőbe zárt”, örök város…

Nekem az örök város mindenképpen Kolozsvár. Szeretem ezt a közép-európai típusú várost, teljesen meglepő módon otthon éreztem magam Budapesten, Bécsben, Berlin bizonyos részein, Londonban, de még Melbournben is, mert Melbournnek a belvárosa is pont ez a 18-19. századi európai építészeti rendszerben fölállított település. Számomra ilyen a város. Még ami olyan város, ahol nagyon jó érzés létezni vagy sétálni, az olyan típusú, mint a régi Segesvár. Ehhez csatolnám az olasz kisvárosokat, Veronát, Páduát, Firenzét, ez a másik fajta olyan város, ami mindig bennem él. Számomra ez a két konstrukció adná ki az ideális várost, és mind a kettőből találunk elemeket Kolozsváron. Bár a Monostoron gyerekeskedtem, lakótelepi gyerek vagyok, édesapám mérnök, sokat voltam nála a gyárnegyedben, némiképp „proli” múltam is van, de annak köszönhetően, hogy a szabadidőnk ünnepi része Kolozsvár belvárosához kötődött, mert oda jártunk sétálni, megmaradt ez a minta, hogy az ünnepi városban feltétlenül van egy hatalmas, gótikus kőtemplom, vannak szűk, kanyargó utcák várfallal, régi, enyhén romos épületekkel, titokzatos történetekkel, van egy csomó nagy múltú iskola… Kolozsvárban az egyik csodálatos dolog a Farkas utca, ahová líceumba jártam… az az utca elképesztő, csupa iskola, egyetem, templom, konzervatórium, levéltár, könyvtár, kollégium – az a tudás, a kultúra utcája. Egyáltalán, nehéz kolozsváriként nem lokálpatrióta hangon beszélni. Aki kolozsvári, annak Szamos+Fellegvár+Szent Mihály-templom+óvár+belvárosi utcák a Király utcával és Farkas utcával, és a macskakő, és ez őrződött meg szerintem nem csak az én fejemben, hanem a legtöbb ember fejében, aki a 60-as és a 80-as évek között volt itt gyerek.

A versbeli város ugyanakkor zárt is, ez az élmény honnan ered?

Kisebbségiként a mi világunk egy zárt világ volt, Kolozsváron, amikor én gyerek voltam, szinte semmit nem vásárolhattam az anyanyelvemen, a világgal való együttműködés legtöbb esetben nem az anyanyelvemen történt, a játszótársaimmal legtöbb esetben nem tudtam magyarul beszélni, és bizonyos szakmákat elég nehéz volt ilyen feltételek között választani, mondjuk ha az ember, ügyvéd, orvos vagy pap szeretett volna lenni, akkor kezdhette vakarni a fejét… nem lehetett akkoriban utazni, a zártság azt is jelentette, hogy nem úgy volt, hogy fogta magát az ember és elugrott Veronába, felruccant Londonba, elég körülhatárolt volt, nem csak az, hogy az ember mit mondhat, hanem az is, hogy hova mehet. Ennek ellenére mégis sokan megvalósítottuk azt, ebben a városban, ahol nem lehetett magyarul kenyeret vásárolni, hogy magyarul tanultunk, magyarul érettségiztünk, magyarul végeztünk egyetemet, és ez olyan emberek számára, akiknek fogalmuk sem volt, hogy itt él egy magyar közösség, sokszor vérlázítónak tűnt. Ezek az ellentétek meg korlátozások adják ki azt, hogy a képzeletbeli város zárt világként alakult ki az ember fejében.

Egy másfajta zártság időszaka alatt dolgoztatok Kürti Andreával a Darázsolás című online projekten, amelyből nemsokára kötet is lesz.  

2020 márciusában kezdődött a komolyabb karantén itt nálunk, és Andreának volt az ötlete a Darázsolás, annak kapcsán, hogy megfigyelte, hogy a bezártság első hónapjában mindenki enyhén depressziós lett, az emberek elhagyták magukat, reményvesztetté váltak, és ő mondta azt, hogy kellene csináljunk valamit, ami esetleg tartaná az emberekben a lelket, meg akár bennünk is, valamit, ami azt sugallná, hogy mégis van értelme élni, mégis teszünk valamit, gondolkodunk. Ő találta ki, hogy legyen egy szöveg és egy vers, amelyek egymásnak felelnek, hetente kétszer, mégpedig úgy, hogy egyszer én írom a szöveget, és ő rajzol hozzá, majd ő küld nekem egy rajzot, és én írok ahhoz verset. Néhány hónapig folyt ez a munka kettőnk között, eredetileg úgy terveztük, hogy olyan 45-50 vers lesz majd a kötetben, három ciklusban. Együtt gondolkoztunk azon, hogy milyen tartalmi elemek legyenek a kötetben. Ő küldte az első rajzot, és arra írtam én, az első „pakk” ágas-bogas, füves, szeles természeti dologgá nőtte ki magát, és mondtam neki, hogy most akkor menjünk le a víz alá, legyen bálna és tenger, aztán megbeszéltük, hogy legyen egy kis beton is a végére… most már a víz alatt vagyunk, de felfedeztünk mindenféle ipari roncsokat, aztán abbahagytuk, és most fogjuk nemsokára újrakezdeni. A 40-50-ből 25 vers és illusztráció készült el, ezeket posztolták a Facebookra, és van egy interneten lapozható változat, valaki már azt is gondolta róla, hogy ez egy valóban megjelent könyv, az igyic.hu-n megjelent róla egy egészen komoly elemzés, úgyhogy ez egy olyan könyv, ami meg se jelent, de már volt róla kritika. Most próbáljuk meg végigvinni, remélem, nem okoz majd törést az, hogy majdnem fél évet kihagytunk.

Mennyire volt kihívás külső impulzusra verset írni?

Az kihívás volt, de segítség is, általában a jó dolgok ellentmondásosak… nem vagyok szokva ahhoz, költőként különösen nem, hogy parancsra vagy kényszerre írjak, ettől mindig elhatárolódtam, nem álltam be a penzumok világába költőként, mert mindig úgy gondoltam, hogy az ember vagy vérprofi, és akkor rendben van, de én sosem tartottam magam vérprofinak költőként, és egy nem vérprofi költő részéről nem helyénvaló a penzum módban való működés.

Miért nem tartod magad vérprofi költőnek?

Mert nem abból éltem meg. Meg nem olyan típusú a tehetségem. Mondjuk Parti Nagy Lajos vagy Kovács András Ferenc vérprofi költő, azok, akiknek olyan típusú a tehetségük, hogy zsigerből, bármikor formailag kifogástalan produktumot tesznek le az asztalra. Én nem vagyok ilyen… meg soha nem is írtam semmi olyat, ami úgymond formailag kifogástalan. Amit én írok, az általában megbicsaklik, tökéletlen, hibás… és mégis ezt így szeretem és vállalom, tehát ez nem probléma, csak nem illik bele egy penzumszerű alkotási folyamatba szerintem. És nem tudnék unzsenír megírni egy verses mesét… ha elkezdenék penzumszerűen írni, akkor abból csak az derülne ki, hogy nem vagyok profi, és akkor inkább startból beálltam oda, hogy én nem vagyok profi… Meg én nem akarom a költészetet mesterségként művelni, nekem a költészet nem a mesterségem, hanem a szívszerelmem inkább, és a szerelem az nem penzum.

„Így történik velem a vers/harmincnál is több éve már” – írod a Kétezer-tizennyolcban című versben, amely a Műrepülést nyitja. Ebben mégis van valami önkéntelen, zsigeri történés…

Aki vérbeli fotográfus, az megy az utcán és fényképeket lát mindenhol, aki zeneszerzéssel foglalkozik, az a környezet zajaiból is kihallja a dallamot vagy a zenemű-csírákat, ha az embernek van egy szenvedélye, ha az embert valami foglalkoztatja, akkor a mindennapokból kiszűri azokat a jelenségeket, amiket így át tud alakítani, így az ember, ha valamilyen kreatív szenvedélye van, akkor az élet anyagát azon a nyelven feldolgozza. Ezáltal válik számára könnyebben élhetővé az élet. És így, amikor az ember nehézségekbe ütközik, vagy érthetetlen dolgokkal szembesül, vagy akár fájdalmakat kell feldolgoznia, akkor, ha van némi költői vénája, akkor ezek a dolgok mindenképp megjelennek benne szövegként.

László Noémi költő, műfordító 1973-ban született Kolozsváron, magyar-angol szakon végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Tolmácsfordításból élt, de dolgozott a Helikon versrovatának szerkesztőjeként, emellett az Erdélyi Magyar Írók Ligájának volt elnöke. 2020 őszétől a Napsugár és a Szivárvány főszerkesztője. 2010-ben József Attila-díjjal tüntették ki, 2020-ban Balassi Bálint emlékkardot kapott, 2021-ben az RMDSZ Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjban részesítette. Verseskötetei: Nonó (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1995), Az ébredés előterében (Mentor, Marosvásárhely, 1996), Esés után (Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2000), Formák a tubusból. XX. századi és kortárs magyar festők műveiből; Jónás Tamás, László Noémi, Szabó T. Anna verseivel, vál. Alföldi Róbert (Csimota, Budapest, 2004), Százegy (Erdélyi Híradó–FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2004), Papírhajó. Válogatott és új versek, 1995-2008; (Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Ráció, Kolozsvár–Bp., 2009), Labdarózsa (Bookart, Csíkszereda, 2010), Feketeleves (Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Ráció; Kolozsvár–Bp., 2010), Afrika (Gutenberg, Csíkszereda, 2011), Föld (Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2013), Bodzabél (Gutenberg, Csíkszereda, 2017), Műrepülés (Gutenberg, Csíkszereda, 2020).

Zsizsmann Erika , 2021. február 20.

 

A magyar költészet napja apropóján beszélgettünk a nemrég Balassi-karddal kitüntetett kolozsvári költővel – természetesen a társadalmi távolságtartás követelményeit betartva. László Noémit nem úgy ismerem, mint aki hetekig, hónapokig képes lenne egy helyben maradni. Most mégis, törvénytisztelő polgárok sokaságával egyetemben, ezt teszi. Ezért egy videós alkalmazás igénybevételével társalogtunk a nemrég kapott Balassi Bálint-emlékkardjáról, a magyar költészet napjáról, József Attiláról, felnőtt- és gyerekvers-irodalomról, karanténról és egyebekről – bár a leírt szövegben ez talán nem mindenütt érződik, de elég vidám hangulatban.

Kedves Nonó, hogy éled meg az elzártságot – ha lehet így mondani – emberként és alkotóként?

Emberként talán nehezebben, mint alkotóként, sajnos, mert az elszigeteltség pozitív hatással van az alkotókedvre. A romantikus költőideál, miszerint sétálunk a dombokon és ez megihlet, most arra korlátozódik, hogy átsétálunk a nappaliból a hálószobába és vissza. A bezártság azonban kinyitja a belső világot, úgyhogy mióta karantén van, én többet bíbelődtem írással, mint azelőtt.

Az előbb azt mondtad: sajnos. Miért?

Azért, mert a bezártság – ellentétben az alkotókedvvel – az ép észre nagyon is rossz hatással van. Nem jó az embernek az elszigeteltség, de a költőnek, az alkotónak nem árt, sőt szüksége is van rá – sajnos, mondom ismét. Az elmúlt években pedig nem volt részem túl sok bezártságban, valljuk be.

Kicsit irigyellek, mert eddig én az alkotókedv megnövekedését nem tapasztaltam számottevő mértékben, de lehet, hogy csak azért, mert folyamatosan valami egyébbel vagyok elfoglalva. Család, gyerekek…

El kell árulnom, hogy miután elkezdődött a karanténidőszak, egy teljes hétig egyedül voltam a lakásban.

Így könnyű. Ezek szerint téged inspirál ez az állapot.

Inkább az történik, hogy ilyenkor megváltozik az idő szerkezete. Még akkor is, ha az ember közben úgy érzi, hogy az idő elfolyik a kezei közül, különösen most, hogy ismét négyen vagyunk a házban, két felnőtt és két gyerek, és mindig akad valami, amit kénytelenek vagyunk azonnal megcsinálni: megfőzni, leszedni, visszatenni, szétválasztani és így tovább. De azért akadnak akár órák is, amikor jut idő és hely magányos tevékenységre. És ilyenkor, feltéve, hogy nem az internetre bambulok és valami marhaságot nézek vagy olvasok, mert az ember óhatatlanul ezt is csinálja, írással foglalkozom.

Maga a helyzet, a válság érdekel költőként, vagy csak amiatt dolgozol többet, mert több a szabadidőd?

Maga a válság nem nagyon inspirál, legfennebb olyan értelemben, hogy mindig is hajlamos voltam a depresszív, sötét látásmódra, ebben nincs semmi változás, de konkrétan a járvány témája és a karantén nem ihletett meg, ugyanazt hozom, amire eddig is képes voltam, csak nagyobb mennyiségben. Azt is mondhatnám, nem voltam képes mélyebbre merülni a depresszióban, mint eddig.

Azért kérdeztem, mert látom, hogy sokan írnak karanténnaplót, koronavírus-verseket és -dalokat, esetleg újraolvassák A pestist vagy egyéb, disztópikus műveket…

Ó, nem, én eddig se szerettem katasztrófaregényeket olvasni, most se vagyok rá képes, mint ahogy zombiapokalipszis-filmeket se nézek.

A Walking Dead megvan?

Nem, nincs meg és nem is lesz. Ellenben több éve tervezek egy mesefüzért, amit most elkezdtem megírni azon a bizonyos magányos héten, és abban mintha felfedezhetőek lennének a bezártságra meg a katasztrófára tett utalások.

Térjünk vissza a régi szép időkbe, amikor az emberek még kimentek az utcára, vagy egy irodalmi rendezvény kedvéért elmehettek akár egyik városból a másikba, sőt egyik országból a másikba – például erdélyi költőként díjat átvenni Budapestre. Nemrég Balassi Bálint-emlékkarddal tüntettek ki. Ez nem egy szokványos irodalmi kitüntetés, amely egy oklevéllel meg egy borítékkal jár, hanem az ember tényleg kap egy kardot. Mit gondolsz, mi vezérelte a döntéshozókat, hogy ezt a kardot ezúttal neked ítéljék?

Ebben a tekintetben teljesen tanácstalan vagyok. Ez egy magándíj, amelyet a 90-es évek közepén alapítottak, és a díjazott konkrétan egy végvári szablya mintájára kovácsolt kardot vesz át. A díjazók bevallottan olyan szerzőket keresnek, akik valamiként Balassi Bálint szellemiségét folytatni látszanak. Rendkívül büszke vagyok rá, hogy Kiss Anna után én vagyok a második nő a díjazottak névsorában, ez nagy dolog. És azt is szükségesnek tartom elmondani, hogy az erdélyi költők közül Farkas Árpádnak, Ferenczes Istvánnak és Lövétei Lázár Lászlónak van Balassi-kardja, ezt a sort folytatom én.

A díjátadón készült fotók tanúsága szerint meg is suhogtattad a kardot. Ez a protokoll része vagy magánszám volt?

Természetesen a protokoll része. Az esemény kezdete előtt félórával Molnár Pál, a díj alapítója szabályos kiképzést tartott, elmondta, mit kell csinálni a karddal, hogyan kell kirántani, és ezt el is próbáltatta velem háromszor. A következőket kellett tenni: miután átnyújtják a kardot, átvenni, jobb kézzel kihúzni a hüvelyéből, ráfektetni a bal öklünkre, a kard pengéjét megpuszilni, majd suhintani vele, utána pedig visszadugni a hüvelyébe.

Mivel eddig a díjátadó helyszíne a budapesti Gellért szálló volt, idén viszont átköltöztek a Váci utcai papnevelde dísztermébe, ahol lélegzetelállító kristálycsillárok függtek a mennyezetről, külön fölhívták a figyelmem arra, nagyon vigyázzak, hogyan rántom ki a kardot, nehogy megsértsem a csillárt. Tehát még a kristálycsillárra is tekintettel kellett lennem, miközben suhintottam!

Ha szabad megkérdeznem, hogyan lehet áthozni egy kardot az államhatáron? Mit válaszol az ember, amikor megkérdezik, van-e valami elvámolnivalója? Hogy igen, egy középkori szablya a csomagtartóban?

A vámos szerencsére nem kérdezett ilyesmit, mi meg nem mondtuk. Pont emiatt utaztunk autóval, családosan – ha nincs a kard, egyedül mentem volna vonattal. Úgyhogy a csomagtartóba rejtve hoztuk haza a szablyát, lényegében Magyarországról becsempésztük Erdélybe.

És arra a helyzetre fel voltál készülve, mi történik, ha mégis meg kell mutatni a határon?

Nem. Amikor ilyen helyzetekkel találkozom, általában átmegyek teljes tagadásba: ha nem szeretném, hogy megtörténjen valami, arról úgy tartom, hogy meg sem történhet. Úgy jöttünk haza, hogy az a kard nem is létezik.

Otthon hol tartod egyébként?

Szégyenszemre egy szekrény tetején hátul, eldugva, úgyhogy karanténban van a kard is. Ennek az az oka, hogy van egy öt és fél éves kisfiam, aki nagyon szeret kardozni, rendszeresen kardoznak is az apjával, természetesen fakarddal. Megmutattuk neki a Balassi-kardot, mert nem volt szívünk nem megmutatni – de utána eldugtuk előle. Ez ugyanis egy igazi kard, az éle is igazi, csodálatos tárgy, de meglehetősen veszélyes, különösen egy kisfiú közelében. Ellenben kaptam a kard mellé egy extra ajándékot, egy fehér porcelán Balassi-büsztöt, a Herendi porcelángyár remekművét, és azt egy fekete zongorán helyeztük el, ami karácsonyi ajándékként került a házba tavaly. Úgyhogy most a nappalinkban fehér Balassi-szobor áll fekete zongorán.

Kevés ennél költőibb dolgot lehet elképzelni egy poéta nappalijában. Ha már kard: harcos alkatú embernek tartod magad?

Igen. Tisztában vagyok vele, hogy időnként agresszívvé válok, vészhelyzetben különösen. Nem vagyok rá különösebben büszke, de a harc fogalma része az életemnek, a tudatomnak – inkább abban az értelemben, hogy harcolni valamiért, nem pedig harcolni valakivel, ez lényeges különbség. Ha nincs a harcnak a személyes jellegen túlmutató tétje, általában bele sem bocsátkozom. Persze tudom, hogy minden harcot konkrét személyek ellen vívunk, de mégis más, ha egy ügyért tesszük. Amióta az eszemet tudom, mindig harcoltam valamiért.

József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját, és ő a maga módján – depresszív, magába zárkózó vonásai mellett – szintén harcos alkat volt. Tudom, hogy a te József Attila-képed meglehetősen markáns.

Számomra József Attila a nagybetűs Költő. Néha azt szoktam mondani, hogy én nem vagyok igazi költő – bár azért ezzel kapcsolatban vannak hátsó gondolataim –, és ezt azzal támasztom alá, hogy úgy vélem, az igazi költő olyan, mint József Attila. Aki mindent feláldoz a költészet oltárán, de nem tervszerűen, hanem egyszerűen annyira megszállott, annyira kitölti az életét a költészet, hogy hajlandó érte éhenhalni, belebolondulni, rááldozni az életét. Őt tartom a par excellence költőnek, mert minden lélegzetvétele vers.

Egy igazi költőnek muszáj ilyen magas hőfokon égnie?

Nyilván nem muszáj. T. S. Eliotot is méltán tartják sokan par excellence költőnek, mégis egy teljesen másfajta költőideált testesít meg. Vagy a mi tájainkról vegyük példának Szőcs Gézát: ha igazi költőt kéne mondani Erdélyből, én őt mondanám, eddigi életműve alapján – de tudjuk, hogy az ő életében a költészet mellett még számos egyéb dolog is elfér.

Nekem Arany János jutott eszembe, aki szolid polgári figuraként élte le az életét.

Vagy Füst Milán, Weöres Sándor… Természetesen vannak más típusok, de számomra valamiért József Attila „a” hiteles költő, ő a minta. Az ragadott meg benne, hogy szívvel-lélekkel, teljes lényével művelte a költészetet. Kis túlzással: igen, a költő haljon bele a költészetbe. Ez persze nemcsak a költészetre igaz, hanem a képzőművészetre vagy a zenére is, gondoljunk Mozartra vagy van Gogh-ra: ők is teljesen alárendelték magukat a művészetüknek, bár egyesek szerint ez nem egészséges és nem is normális.

Utoljára 2013-ban jelent meg felnőtteknek szóló versesköteted, Föld címmel. Azóta „csak” gyerekverskötetet publikáltál, a Bodzabél címűt, 2017-ben.

Igen, a Föld volt az eddigi utolsó verseskötetem, de készül a következő: a Gutenberg kiadónál jelenik meg, tavaszra ígérték. Bár a többnyire gyerekirodalmat közlő Gutenberg publikálja, „felnőttversek” lesznek benne, Kürti Andrea illusztrációival, grafikailag tehát kapcsolódik a Bodzabélhez. A kiadónál vettek egy mély levegőt, és bevállaltak egy felnőtteknek szóló verseskönyvet, bár erre náluk még nem volt precedens, nagyot kockáztatnak velem.

Nem mondhatjuk rólad, hogy elírnád a publikálási felületet a kollégáid elől.

Ez valóban nem jellemző rám, és azzal kapcsolatos, hogy mit gondolok az írásról és mit tekintek versnek. Nem tartok mindent nyomdafestékre érdemesnek abból, amit megírtam. Eleve keveset írok, és ennek a kevésnek is a kisebb részét tekintem igazán műalkotásnak.

Mennyire vagy tudatos szerző? Úgy értem, milyen mértékben tervezed meg például a köteteidet? Vannak költők, akik előre megtervezik, hogy milyen témáról, milyen formában fogják írni a következő könyvüket, mások viszont „csak” írnak, és aztán a versek összeállnak valamiféle egésszé… vagy nem. Te melyik típusba tartozol?

Az utóbbiba. Eddig egyetlen kötetemet sem terveztem meg előre, egyszerűen verseket írtam. Ha az ember nem adja ki azonnal a frissen megírt verseit, akkor egy idő után észrevevődnek minták, struktúrák, szövegvilágok, mert az életünk szakaszokra tagolódik, és ez tükröződik az írásban is. Ha áttekintjük a korábbi műveinket, önmaguktól kiadnak egyfajta mintázatot. Én eddig eszerint szerveztem a köteteimet, visszatekintve látszott, mely versek tartoznak együvé, és ezek az „egységek” nagyjából követték a versek keletkezésének kronológiai sorrendjét is.

A Föld megjelenése után született verseket két csoportba osztottam, az egyikből állt össze a Gutenberg-kötet, a másikkal még nem tudom, mi lesz. Viszont nemrég megkaptam a középkorosztályhoz tartozó szerzőket támogatni hivatott Térey-ösztöndíjat – és nem utasítottam vissza –, ahhoz pedig egy tervezetet kellett leadni arról, hogy a következő két évben az ösztöndíjat élvező alkotó mit szándékszik letenni az asztalra. Úgyhogy készítettem egy verseskötettervet, és azt bizony meg kell majd írnom: ez lesz az első verseskötetem, amely egy „projekt” eredményeként születik. Vagyis még nincs meg belőle semmi, de már tudom, hogy mi lesz benne – csak meg kell írni.

Egy tapasztalt újságíró kollégám szokta mondani, hogy ha a fejedben körvonalazódott a téma, onnantól már csak kézügyesség kérdése. A költészet persze másként működik, mint az újságírás.

Ez veszélyes vállalkozás, ugyanakkor izgalmas is. Mindig is szerettem a kihívásokat, ezt pedig kihívásnak tekintem, tisztában vagyok azzal, hogy merész vállalkozás egy költő részéről, különösen ha ritkán ír verset. Érhet az a meglepetés, hogy képtelen leszek ezt a tervet megvalósítani, legalábbis érdemben – mert bármit meg lehet valósítani, ha muszáj, csak nem biztos, hogy érdemes. Kicsit szorongok is, képes leszek-e igazi és hiteles verseskönyvet letenni az asztalra. De idén nyáron leszek 47 éves, úgy gondolom, hogy ebben az életkorban akár ilyen kockázatos vállalkozásokba is bocsátkozhat az ember, ha fedezetként ott van a háta mögött az eddigi életműve.

Tolmácskodsz, szerkesztő vagy: többször elmondtad, hogy tudatosan nem az irodalomból akarsz megélni.

Helyesbítenék: nem feltétlenül irodalomból, hanem költészetből. Abból semmiképpen. A költészetet nem tekintem szakmának, mert úgy gondolom, hogy ha annak tekintenénk, azzal sárba tipornánk a múzsát! Amit a regényíró vagy a drámaíró művel, az tényleg munka. A költészet viszont nem munka, és abban a pillanatban, amikor azzá válik, már nem költészet. Isten őrizz, hogy „munkaként” írjak verset – vagyis költőietlenül…

Ez nagyon szépen hangzik, de ma nem egy trendi álláspont.

Igen, tudom, ma „dolgozunk a szövegen”, ésatöbbi. Ez is egy tiszteletreméltó álláspont, de nem az enyém.

Ha felnőtteknek szánt verseket ritkábban is, gyerekverseket elég gyakran közölsz.

Konkrétan meg tudom mondani, hogy milyen gyakran: havonta kettőt szoktam írni, ugyanis a Napsugár és a Szivárvány című kolozsvári gyereklapokban minden hónapban közlök egy-egy verset. Mondhatni ez biztos pont az életemben.

Elég sokan írnak manapság gyerekirodalmat, olyan szerzők is, akik korábban nem írtak, de aztán gyerekeik születtek, és ez megihlette őket. Lehet, hogy túl általános a kérdés, de milyen a jó gyerekvers, mitől működik igazán?

Szerintem a jó gyerekversben nincs mellébeszélés, nincsenek felesleges cifrázatok, és olyasmiről kell szólnia, ami egy gyereket érdekelhet. Nem lehet túl bonyolult, túl magasröptű, túl fennkölt, mégis ugyanolyan versnek kell lennie, mint ami bonyolult, magasröptű és fennkölt. Ez a titka. De végül is nemcsak gyerekversben, hanem bármilyen művészetben ez a legnehezebb: egyszerűt és jót alkotni – a gyerekvers pedig az a vers, ami egyszerű és jó. Igen, sokan írnak gyerekirodalmat, de többen prózát, mint verset, és ami vers születik, az sem mind állja ki az idő próbáját.

Ha már gyerekirodalomnál tartunk: évekig a Helikon irodalmi folyóirat szerkesztője voltál, idén viszont felkértek, legyél a Napsugár főszerkesztője. Azt mondtad az imént, hogy szereted a kihívásokat: ez valószínűleg kihívás lesz, különösen a jelenlegi helyzetben.

Most Zsigmond Emese a Napsugár főszerkesztője. Nem tudom, mi lesz, a válság nagyon nehéz helyzetbe hozta a gyereklapokat is. A legfőbb gond az, hogy a Napsugár és a Szivárvány a gyerekekhez az iskolán keresztül jutott el, de ez most lehetetlenné vált, a márciusi és áprilisi számokat már ki sem vitték a terjesztők. Úgyhogy egy szétlőtt bástyájú várat kell tartanunk – és Emese a kapitány. Tőle kell majd átvennem a főszerkesztőséget. Nemcsak az lesz a kihívás, hogy én, aki nem vagyok igazi szerkesztőalkat, hogyan tartom össze ezt a két gyereklapot, valamint a körülöttük rajzó tanítónőket és diákokat, hogyan tanulok bele a terjesztés csínjába-bínjába, hanem ezt a két, elszigeteltségtől sújtott lapot talpra is kell állítani.

Terveid vannak? Vagy voltak, de most keresztülhúzta azokat a válság?

Terveim nem voltak, rovatötleteim voltak és vannak, de nem tudom elképzelni azt, hogy erre a helyzetre fel lehet készülni – csak azt, hogy belevágok és csinálom, mert én ez a fajta ember vagyok.

Közeleg a magyar költészet napja. Mit gondolsz, milyen lesz idén? Mert hogy más, mint korábban, az biztos.

Eddig olyan komoly, nagy és szent dolog volt a magyar költészet napja, mindig olyan pátoszteljesen ünnepeltük, szép versekkel, versmaratonnal, felolvasásokkal. Ebbe most belerondított a karantén, és bár nem szép ezt mondani, de óhatatlanul az jut eszembe erről, hogy idén az április 11. egyenlő azzal, hogy kétszer április 1. Otthon ünnepeljük majd a költészet napját egy gyertyával, a képernyő előtt, az emberek verseket olvasnak fel és posztolják a Facebookon. De ez nem az igazi, mert a vers az, ami lélektől lélekig száll és összeköt.

Nem köthet össze így is? Nem foghatjuk fel ezt egyfajta lehetőségként? Úgy értve, hogy a fesztivizmus helyett most a személyesség kerül előtérbe, a külsőségek helyett az emberek magukban, otthoni magányukban fedezhetik fel – újra – a költészetet. Talán ezért is posztolnak annyian verset a Facebookon…

Az igaz, hogy karanténhelyzetben felértékelődik az írott kultúra, a szövegek segítenek túlélni ezt az állapotot. És az is érthető, hogy annyi verset megosztanak a világhálón: elvégre arra valók a költők, hogy amit az emberek szeretnének kifejezni, de nem tudják, hogyan tegyék, azt kifejezik helyettük is.

Szerző: Papp Attila Zsolt