A László Noémi és Kürti Andrea alkotta páros újfent bebizonyította, hogy közös alkotói munkájuk nem pusztán eredményes, hanem közben egyedi és értékteremtő is. A Szép Magyar Könyv-díjas Bodzabél (2017) sikerét követően az újabb együttműködés eredményeként jelent meg 2020-ban a Gutenberg gondozásában a Műrepülés. Bár korábban közös munkálkodásuk inkább a gyermekirodalomra és gyermekkönyvekre koncentrálódott, a Műrepülés felnőtt versei s rajzai újszerű gondolatvilágot, mélységet, intenzitást kínálnak az olvasónak.
A kötet egységes arculata a versek és az illusztrációk együttes hangulatát, forma és tartalom szoros kötelékét tükrözi. A felnőtt verseskötetek esetében nem éppen megszokott a rajzok, illusztrációk és színek ilyen mértékű sokasága, ami tulajdonképpen a képiségnek egy erős és komplex összjátékát hozza létre szövegi-tartalmi és vizuális szinten is. A kötet 23 verséhez társított 16 rajz nem pusztán díszíteni és illusztrálni hivatott a műveket. Kép és szöveg között aktív párbeszéd alakul ki, s így a rajzok nem csak támogatói a verseknek, hanem egyenrangú jelentéshordozókká válnak, valamilyen többletet, sőt különböző értelmezési lehetőségeket is magukban hordoznak, kiegészítve a versek befogadását.
László Noémi versei különböző szempontokból vagy inkább mélységekből és magasságokból közelítve ragadják meg az emberi lét bájait és viszontagságait, s közben a létbevetettség kérdéseit, megélhetőségének lehetőségeit feszegetik. Így a kötet egységesen az embert helyezi előtérbe, de közben számos kiemelhető motívummal, képpel és az ezek közötti viszonyokkal tart fent egy állandó, ingázó játékot.
A versek, valamint így az egész kötet arculata az állandó ambivalenciákra épül: fény és árnyék, fent és lent, kint és bent, víz és űr, úszás és repülés, tenger és sivatag, isteni és emberi, emlékezés és felejtés, látható és láthatatlan… A rengeteg termékeny képzettársítás hálójában az ellentétes pólusok alapjaiban hatják át a szövegkorpuszt, s épp a folytonos ütköztetések nyomán rengeteg dinamika, intenzitás és erő sugárzik a versekből.
Az ambivalens képekhez társulnak a sok esetben asszociatív jellegű pörgős felsorolások, még tovább fokozva az értő és beleélő olvasás élményét: „akarat, ábránd, indulat, iszony,/toll és karom és szemfog és agyar” (Dal, elszállt madárra).
Kürti Andrea rajzai a versekhez hasonlóan az ellentétes pólusokra, egyfajta köteten belüli egységességre és az erőteljes hangulatra vannak kiélezve. Erősen dominálnak a sötét színek, az éjszaka, az űr színei, melyet a táj szempontjából csak a sajátos és visszatérő fasziluettek meg égitestek törnek meg. Ezekből emelkednek ki az emberi testek, főleg a visszatérő fehér leples női alak, akit azonban gyakran sötét, árnyszerű, elmosódó és arctalan alakok vesznek körül. Fontos itt a könyv külső megjelenése is: a sötét, szinte teljesen fekete védőborító alatt a könyv keménytáblás fedele egyfajta negatív tükörként harsány türkizzöld színt kapott. Így a kötete kétféle borítója már első kézbevételkor remekül érzékelteti az egész könyvre jellemző hangulati és gondolati világot.
A kötet címadó verse egy különösen szemléletes rajz kíséretében olvasható. A Műrepülés lírai hangja a „Kinek mije, minek kije vagyok” vagy a „Honnan tudom, hogy én csakugyan én” sorokban kérdez rá az én töredezettségét illető esszenciális kérdésekre. A darabosság, a szétszórtság közepette csupán az emlékezés bizonyul köldökzsinórként biztosnak a sors szövevényes rejtekeiben. A könyv egyik belső fülszövege a műrepülés és manővereinek technikai definícióját adja meg, ami remekül reflektál a légben történő mozgás aktív és passzív (lét)formáira, majd a vers tömören kimondja, hogy a „Műrepülés, tökélyre vitt tökély”, mit az olvasó utólagosan akár magára a kötetre is bátran vonatkoztathat.
A nyitó (Kétezer-tizennyolcban), illetve záró (Pont) versek a költő ars poeticájaként és itt-ott metaszövegként is értelmezhetők. Közlést olvashatunk a költőlét milyenségéről és megéléséről, ugyanakkor felmerül a vers megalkotásának folyamata is, s hogy ebben a folyamatban hova, milyen pozícióba helyezi magát a költő. A lírai beszélő a formát nem egy, a tartalom begyömöszölésére alkalmas keretnek tartja, hanem az önkifejezés magától adódó eszközének. Forma és tartalom kettősének ilyenszerű nézete tükröződik a teljes kötetben a versektől egészen a rajzokig és ezek összjátékáig.
A kötet hét verse szonettformában íródott, s ezáltal a szerző mondanivalója köré egy érdekes játékot alakít ki. Néhány vers a petrarcai szonett formáját idézi (pl. Éjféli csend,Test, Járkálj csak), míg a Tenger az angol szonett elrendezését követi. A szonettforma László Noémi verseiben nem annyira a hagyományos versforma megalkotására, hanem inkább forma és tartalom összecsengésének a játékára, a kettő egyfajta egyeztetésének a kísérletére helyezi a hangsúlyt, megmutatva ezek elválaszthatatlanságát.
A kötete lelke, legtudatosabb alkotása véleményem szerint a Tenger című szonettkoszorú, amit az előző, Pordal című vers utolsó sora vezet fel: „Itt az özönvíz, metaforatengerünk.” A teremtéstörténetet felidéző koszorú a tenger-élet metaforán alapszik, s mélységeiben egzisztenciális kérdéseket vet fel. A mesterszonett az alkotás elején kapott helyet, s további csavarként az utolsó, tizennegyedik alapszonett tulajdonképpen a mesterszonett teljes inverzét adja ki. Az uroborosz-szerű szonettkoszorúval való tartalmi és nyelvi játék mögöttes jelentéseket képez, s az értelmezési lehetőségek sokszínűségéről árulkodik.
A tenger és a víz sokszor visszatérő motívuma mellett számos vers alapját képezi az a testpoétika, ami az emberi test anyagiságát helyezi előtérbe. A Test című vers ezt az anyagot nehézkes, szürke vázként, illetve kiszáradt, éji kútként jeleníti meg, ami a víz (mint élet) nélkül csak külső báb, üres forma marad. Egyfajta köztes állapot is megjelenik a versekben, megrekedés a kint és a bent között, egyfajta űrben/vízben lebegés, ingaszerű mozgás a létben: „kilendült inga, földi létem.” (Éjfélicsend).
A Tengert követő versek a kő- és a városmotívumokat emelik ki. A szilárd és megdönthetetlen kőben-lét a biztonság utáni vágyként, víz fölötti hídként, de akár a maradandóság illúziójaként is értelmezhető az örökkön dobogó, szuszogó tenger-lét kiegyensúlyozásában.
A kötetbe kerültek már korábban, önállóan debütált versek (Egyszerű vers, Százszor-tört varázs), melyek hangulatukban és tartalmukban is remekül illeszkednek a kötet szövegkorpuszának egészébe. Továbbá az utolsó versek közt találunk olyanokat, melyek a fő témához, az alapmotívumokhoz illeszkedve, az eddigi kérdések univerzalitását még inkább kiemelve különböző intertextuális kapcsolatokat emelnek be (Kazuo, Götterdämmerung).
A kötet belső és egyben külső elrendezése, szerkezete is egy erős szerkesztői tudatosságra mutat rá. A versek sorrendje, az illusztrációk elrendezése, a borító, a fülszöveg együtt egy precízen összeállított kötetet eredményeztek, melyben talán nem a véletlen műve a hetes szám és többszöröseinek gyakori visszatérése sem (7 szonettcím, 21 szonett, 14. vers a szonettkoszorú, 14 soros szonettek).
14+1. A Műrepülésben valóban különböző tökélyre vitt költői és illusztrátori manővereknek lehetünk szemtanúi és olvasói. A versek és a rajzok, a tartalom és a forma játékos összhangban vannak, s közben az alkotások nem egy végső céllá, hanem inkább az ember lényegiségét megragadó mondanivaló közlésének eszközeivé válnak.
BIRÓ MÓNIKA-ANITA 2021.10.26.
